Vége

Megsiratom :(( Csak ennyit mondok...

 35.rész

Vége

Louis

Persze hogy minden az én hibám. Hiszen én rontottam el. Mindent. Újra belekotortam a hajamba. Már vagy milliomodjára teszem meg ezt a mozdulatot. Most legszívesebben lehúztam volna magamat a WC-n. Vagy fejbe lőttem volna magam. De mind ezt a szivemben lévő szúró fájdalom miatt nem tudtam volna megtenni. Ez az égető érzés felemészt belülről. Csak bámulom a plafont és azon gondolkozom miért kellett ezt pont nekem megtennem? Miért én? Pedig pár napja... a fotózáson....
-LOUIS!-visított Jenni miközben kergettem a folyosón. Nem igazán érdekelt minket hogy hülyének néznek. Végül sikerült elkapnom, és letepernem.
-Mit mondtam?-tehénkedtem rá.
-Nem érdekel. Maradnod kell!-adta az utasítást a mai napon sokadszorra.
-Nem-nem. Én is megyek-vigyorogtam.
-Nem-nem. Nem jössz-utánzott.
-Nem érdekelsz. Elmegyek. Induljunk-álltam fel róla és indultam a kijárat felé. Puffogva jött utánam.
-Nem igaz hogy megint te nyertél-duzzogott mellettem, de ennek ellenére megfogta a kezemet és úgy mentünk a kocsihoz, aztán hozzánk. Sorba kivittük az összes barátnőjét a reptérre. Kivéve Timit, Axit és Zoét. Timi azért marad mert Jenni összeakarja hozni Nathan-nel. Közben Bogi és Adam összejöttek. Vártam amíg búcsúzik a barátnőitől. Hirtelen valaki a nyakamba csimpaszkodott.
-Héjj!- nevettem fel amikor rájöttem ki a fogva tartóm.
-Hm.... Szerinted gáz ha azt mondom hiányozni fog a sok hülyeséged?- engedett el Bogi.
-És az gáz ha nekem is fog a tiéd?- borzoltam össze a haját-De akkor is béna vagy amiért nem tudtál nekem segíteni Emi ajándékában-húztam össze a szemeimet.
-Sajnálom. Utolsó ölelés?- tárta ki a karját. Készségesen megöleltem, majd utána Kami is ezekhez hasonlóakkal búcsúzott. Mindenki elbúcsúzott, és felszálltak a gépre.
-Hát, ez érdekes hét volt, nem gondolod?- fordult felém Jenni, sugárzó mosollyal.
-De, az volt- válaszoltam és visszaindultunk a fotózásra, mivel nekem most ott kéne lennem.
Igen. Az a mosoly. Az a mosoly amit soha többé nem láthatok. Amit nem mondhatok magaménak. Ami már nem a részem. Ez a mosoly, ez a lány és csak ő, része volt az életemnek. És most nincs. És mit érzek? Mit kéne éreznem ilyenkor? Nem tudom, de én leginkább... ürességet. Ürességet, mely lassan belülről felemészt. Semmi nem állíthatja meg ezt a folyamatot amit érzek. Felőröl mindent bennem, amíg nem lesz bennem más csak hidegség. És mindent kiöl belőlem. Az egyetlen dolog ami ezt megakadályozhatja egy mosoly, egy szó, vagy amiben reménykedni sem tudnék egy... egy csók...
A fotózásról értünk haza másnap. Jenni ma nem volt ott, Bianka segített Isaac-nek. Timit mutatta be Nathan-nek, aztán lovagolni ment. Így kettecskén értünk haza.
-Louis, nem zártuk be az ajtót?- kérdezte Harry, mikor egyszerűen kinyitotta az ajtót. Az egész ház ki volt világítva.
-De. Úgy emlékszem- mondtam. Beléptünk. Hangos zene szólt a konyha felől. Odasettenkedtünk, és meglestük mit találunk odabent. Mindketten elcsodálkoztunk amikor megláttuk Jennit ahogy a konyhánk közepén táncol. Kicsit beljebb mentünk, így észrevette hogy ott vagyunk. Mosolyogva megölelt minket, majd az asztalhoz terelt. Leültetett és két tányér paradicsomszószos tésztát rakott le elénk.
-Te nem eszel?- érdeklődött Harry.
-De. Csak van egy ötletem- ült le mellém, és közben lerakott 3 villát az asztalra-Már mióta kiakartam próbálni. Tudod, van néhány filmben hogy tésztát esznek és ugyanazt a darabot kapják be mindketten, így a végén megcsókolják egymást. Mi is azt fogjuk csinálni-jelentette ki, mire hevesen bólogattam. Viccesnek tűnik. Mi neki álltunk a sajátunknak, Harry is a sajátjának. Egyszercsak éreztem egy gyenge ellenállást a tészta másik oldaláról. Ránéztem Jennire, aki bólintott. Elkezdtük befelé szívni a tésztát és a végén összeért a szánk. Mindketten elmosolyodtunk, és egy hosszúra sikerült szájra puszi után befejeztük a vacsit.
-Következő film?- vigyorogtam rá. Lemondóan nevetett rajtam.
Nem lesz következő film. Semmi nem lesz ezután. Kopogtak az ajtómon. Nem válaszoltam. Az hittem békén hagynak ha nem válaszolok. De ez nem teljesen így történt. A sötét szobámat egy fénycsík választotta el. Ez a kis fény se segített sötét hangulatomon. Nem tudom ki nyitott rám. Csak mikor befeküdt mellém.
-Nem kérdezem meg, hogy minden rendben van-e, mert tudom hogy nincs-szólalt meg mellettem Liam. Újra könnyek gyűltek a szemembe, ami a mai napon nagyon sokszor megtörtént. Végtelenül gyengének éreztem magamat. Liam vállára hajtottam a fejem és ott zokogtam. Türelmesen várt míg vége lett a síró görcsnek. Mikor már csak hüppögtem neki kezdett.
-Tudod Zoé és én... Jenni szülinapja óta nem voltunk együtt-mondta szürke hangon. Fel néztem rá, de csak a plafont bámulta, úgy mint én 5 perccel ezelőtt.
-Liam nem érdekel mikor fekszel le vele-nyögtem ki. Halványan elmosolyodott, de ez fájdalmas mosolynak tűnt. És az is volt.
-Nem úgy Lo... Egyáltalán nem... Sehogy. Nem beszél hozzám.
-Mi?- lepődtem meg. Egy kicsit eltérítette a gondolataimat ez a dolog.
-A bulin, amit tudsz. Összekaptunk. Azt mondta nekem hogy szeret, nekem pedig egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, nem tudtam ki mondani. Teljesen bedühödött rám, és nem áll szóba velem. Szakadék szélén állunk... De nem bírom kimondani. Annyiszor megpróbáltam. Hogy elé állok és elmondom neki, de mindig megakadok. Nem bírom kimondani. Pedig tudom hogy szeretem. De neki egyszerűen nem bírom kimondani- bámulta tovább a plafont.
-Szerintem mond el neki, amit nekem és megfogja érteni. Zoé nem olyan, aki ezért kidobna- bátorítottam. Hogy nekik is vannak gondjaik... ki hitte volna. Ők olyan.... tökéletesek? Mindig kiegyensúlyozzák egymást. Amikor Liam komoly, Zoé hülye és fordítva. Egyenesbe hozzák egymást.
-Elakar menni- mondta hirtelen, megszakítva a csöndet.
-Ki?
-Jenni-mondta, mire összeszorult a szívem, és gombóc nőtt a torkomban.
-Az ő döntése- válaszoltam nyögve-nyelősen.
-Lyonba megy. Két hétre. Zayn mondta- magyarázta tovább.
-Nem tudnám megállítani-sóhajtottam.
-Honnan tudod? Honnan tudod hogyha most felkaparnád magad és elmennél hozzá nem bocsájtana meg? Miért vagy olyan biztos benne hogy nem bocsájt meg neked?
-Liam! Megcsaltam! Ismerem pont annyira, hogy jól tudjam mennyire elítél engem. Akármennyire szeret engem, vagy szeretett, az már nem fog vissza jönni. Én ehhez kevés vagyok- sírtam el magam újra. Pedig mennyire egyszerű napnak indult.
Jenni
-Emi!- ordítottam be a szobájába. Kivánszorgott onnan és rögtön átöleltem- Boldog Szülinapot!- visítottam.
-Köszönöm!-ölelgetett meg.
-Öltözz! Elmegyünk egy kicsit, megmutatom neked a szülcsi napcsid ajcsiját- kacsintottam rá, és tudtam mennyire utálja ha így beszélek.
-Igenis kapitány!- mondta és visszakóválygott a szobájába. Én lementem és az anyu által készített muffint kiraktam egy tányérra. Neki álltam eszegetni, és Emi is leért hozzám. Lehuppant elém és enni kezdett. Befejeztük és 15 perc múlva Timi megjelent az ajtónkban. Nathan oldalán. A srácon látszott hogy odavan a barátnőmtől. Igazán boldog voltam hogy megtalálták egymást. Általam.
-Sziasztok- mosolyogtam rájuk.
-Hali!- köszönt Ti, és megszorongatott, úgy hogy majdnem kiköptem a tüdőmet.
-Okéé-toltam el magamtól, és Nathan is kapott egy ölelést.
-Szia Jen-köszönt az ölelés közben.
-Bejöttök?- engedtem el. Egy egyetértő bólintással becsörtettek, és megvárták amíg Emi rendbe szedi magát. Végül sikeresen elindultunk és 30 perc múlva megérkeztünk a célhoz amit meglepetésnek szántam. Besétáltunk a telekre és Eminek leesett.
-Elhoztál lovagolni?- csillant fel a szeme.
-Aha. Gondoltam Eric majd megtanít, és gyakorolhatsz Louis-n-mosolyogtam és ekkor Eric végszóra kijött az istállóból a felszerszámozott lóval. Emi felmászott a lóra egy kis segítséggel. Elkezdődött az oktatás, én a pályán kívülről néztem Nathan és Timi társaságában. Igazán aranyosak együtt. Innen csak ment tovább az óra, mi néztük. Utána Emi megköszönte nekem és Eric-nek majd haza mentünk. Készülődni az esti bulira.
Nem engedem meg magamnak hogy miatta hullajtsak egy könnycseppet is. Nem érdemli meg, hogy miatta változzak zombivá. Augusztus 4. Holnap megy a gépem. Lyonba megyek. Bár tudom hogy nem fog megjelenni, bocsánatért esedezni, mert azt hiszi ismer. De mint minden lánynak nekem is van egy különös, kifacsart logikám. Ha azt mondom neki vége, arra vágyom hogy tiltakozzon minden erejével és próbáljon visszaszerezni. De neki mindig ezt mutattam hogy nem vagyok rászorulva senkire. De Rá igen. Olyan volt, és olyan nekem mint a levegő. Természetes hogy körülöttem van, nem kell keresnem. De amint eltűnik, rögtön a halálba taszít. Annyira szánalmasnak érzem magam, amiért egy férfi legyengítette azt a falat amit még az első nagy szerelmi csalódásom után felhúztam. A kis mocsokja pedig áttörte és újra ráhagyatkoztam egy hímnemű lényre, és megint csak egy mély rovátkát hagytak bennem. Miért mondom magamnak hogy nem sírok? Igen is sírok. Még a gondolataimmal is elhitetném, pedig egyértelmű. Már nem tudom honnan tör fel belőlem a könny. Sírok és úgy dobálom a bőröndbe a cuccaimat. Anya és apa egyetértenek velem, támogatnak. Ez egy felejtsük el a fiút aki megcsalt művelet. Dübörgött a zene a szobámban, de nem figyeltem rá. Csak ezért szólt mert nem akartam hallani ahogy sírok. Lassan készen voltam mindennel. Rádőltem az ágyra és kinéztem az ablakon. Milyen gyönyörűek. Ekkor megakadt a szemem egyen. Azt bámultam. Olyan érzésem van, hogy valahol, valaki pont azt a csillagot bámulja, és ugyanannyira fáj neki valami mint nekem. Olyan érzés volt mintha osztoznék a fájdalmában. Mintha valami rejtett lelki társam lenne. Mint Louis, még azelőtt a számunkra végzetes buli előtt.
-Nekem elkell mennem a mosdóba- próbált normálisan artikulálni az én hülye gyerekem, aki megint kicsit túl lőtt a célon. Bólogattam, mire eltűnt. Amikor már egy órája nem tűnt elő, igazán aggódni kezdtem. Harry mellé kucorodtam aki valami fura dolgot morgott a bajsza alatt.
-Harry! Louis nem írt neked valamit?- próbáltam átordibálni a tömegen. Előkotora a telefonját, bűvölte egy kicsit majd megszólalt, miközben elrejtette a zsebében.
-Azt írta haza megy- jelentette ki. Kicsit megdöbbentem. Miért nem nekem írta? Biztos fáradt volt, vagy valami. Számunkra folytatódott a parti. És számára is, persze én ezt nem tudtam.
Louis
Nem tudom mi történt. Csodálkoztam hogy Jenni engedi magát. És igen aznap este lefeküdtem valakivel, akit én Jenninek véltem. De reggel szembesültem egy borzalmas ténnyel. Kinyitottam a szemem és egy szőke hajzuhatag került a szemem elé. Teljesen ledöbbentem. Nem volt rajtam ruha, ezt éreztem. De akkor én most... villámcsapásként sujtott le rám a felismerés. Lefeküdtem valakivel akinek a nevét sem tudom. Halkan kimásztam az ágyból és felvettem a ruháimat. A lány még mindig aludt.Kijutottam a házból. Ismeretlen környékre jutottam. Őrült tempóban indultam el egy irányba, csak hogy messze kerüljek ettől a nőszemélytől. Nem tudom ki ő. Megcsaltam Jennit. Megcsaltam. Mardosott a lelkiismeret. Latolgattam hogy elmondjam-e neki mi történt. Ha nem mondom el neki nem  lesz igaz a kapcsolatunk, ha elmondom nem lesz kapcsolatunk. Döntésre jutottam. Igazán szeretem, és nem tudok hazudni neki. Elmondom és viselem a következményeket.Talán tudtomon kívül vezetett hozzájuk az utam, de mire észbe kaptam volna már a ház előtt álltam. Becsengettem. Vártam. Jenni nyitotta az ajtót. Nem engedett be, ls talán jobb is így. Elmondom neki itt, és majd rámcsapja az ajtót.
-Louis, halálra ijesztettél hogy eltüntél- ölelt meg. Annyira fájt. Fájt hogy miközben ő miattam aggódott én valakivel hancúroztam.
-Jenni. mondanom kell valamit-húztam a szám. Nagyon gyorsan vert a szivem, azt hittem kiugrik a helyéről.
-Gyere be!- lépett volna arrébb.
-Nem! Én itt szeretném.
-Rendben- nézett rám kiváncsian. Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
-Tegnap este nem haza mentem. Haza mentem, csak nem a sajátomba. Hanem egy lányéba... És sajnos... azt hiszem... mi.... mi lefeküdtünk- bámultam a földet. Mindennél gyorsabban megakartam ezt tenni. Túlakartam esni raja. Nagy levegő Louis! Te jó ég, még magamban is beszélek... Felnéztem és egy olyan szempárral találkoztam, amit legutóbb Lyon-ban láttam. A hideg tekintet, ami a sírást tartja vissza.
-Akkor...-vártam hogy leordítsa a fejemet, hogy ott az utcán rendezzen jelenetet, de nem tette-azt hiszem egyértelmű hogy ezt nem folytathatjuk. Sajnálom de ezek után nem bíznék benned. Így is vége lett volna, legalább nem keserítjük meg egymást még pár évig, aztán elválunk. Most csak kérlek. Menj el!- mutatott az utcára. Monoton hangon mondta, mintha csak egy szöveg lenne. Hideg szemei semmit nem tükröztek. Megőrizte a dicsőségét, és ő kért tőlem bocsánatot. Ő? Tőlem? Miért teszi nekem nehezebbé? Megérdemlem, persze. De még az is jobb lett volna ha ordibál velem, mint az hogy kijelenti hogy vége, és amúgy is vége lett volna. Hazabandukoltam, lépten-nyomon megállítottak és nem voltam képes mosolyogni. Megkérdezgették tőlem mi a bajom és én csak annyit mondtam hogy vége. Mert nem tudtam többet mondani. Betörtem a házunk ajtaját és nem foglalkozva Harry és Axi kérdéseivel felrohantam a szobámba és magamra csaptam az ajtót. Az ajtó aljába kucorodtam és sírni kezdtem. Nem szép egy férfitól, nem illik. De nem tudtam mit tenni.Elvesztettem és csak ez járt a fejemben.
-Ne add fel, oké? Holnap megy el. Addig még próbálkozhatsz- ezekkel a szavakkal búcsúzott. Egyedül hagyott. A gondolataimmal. Megakartam vigasztalódni. Kik lennének erre jobbak mint a rajongók? Egész egyszerűen a telefonomról kezdtem nézni a kedves kis üzeneteket amiket nekem címeztek. Néhányat megmosolyogtam. De kénytelen voltam látni a láthatót. Hogy rájöttek, de vajon hogyan? Hiszen még bennem is csak olyan 6 órája halmozódik a kín. De abból ahogy a rajongókkal viselkedtem hazafelé, gondolom rájöttek. Egyszerűen kénytelen voltam ránézni Jenni profiljára, mert tudni akartam hogy ő írt-e ki valamit. Persze. Nem akarja hogy mindenki tévhitbe ringassa magát. És saját magán is könnyített.
I'm single again
Egyszerű üzenet ami mindent elmond. Igen, ez Jenni. Körülbelül ennyit tudni az érzelmeiről. Sok kis üzenetecske alatta hogy Miért? MIATTAM! ordítottam volna rá mindenkire. De sokan nyilvánosan is bántották, és ezzel... ezzel engem is. Mert szeretem és nem bírnám elvisleni ha miattam bántják.
This is all my fault. Don't hurt her
Kürtöltem világgá. Igen, az én hibám. És hiába tagadnám, keresnék indokot hogy másra hárítsam, nem menne mert tudom jól. Egyedül én basztam el, és egyedül én hozhatnám rendbe. De sajnos nem lehet. Az élet adott egy lehetőséget, egy esélyt hogy magam mellett tartsam ezt akit szeretek, de én elbaltáztam. És ez nem kétlehetőséges játszma volt. Visszadőltem a letargikus fetrengésembe. Néha könny gyűlt a szemembe. Néha sírdogáltam. Néha csak néztem a falat. Gondolkoztam. Talán igaza van? Jobb nélküle? De akkor miért érzem azt hogy hiányzik? Fordultam egyet. Ekkor megéreztem az illatát a párnán. Tompán, de nekem nagyon soknak tűnt. Mélyeket lélegeztem belőle, és ezzel kicsit foltoztam a lyukat. Kibámultam az ablakon, és a csillagokat néztem. Egy különösen csillogón megakadt a szemem, és hirtelen keserű boldogság férkőzött a szívembe. Mintha a csillag megértene. Megérti hogy szeretem, és mégis elvesztem.(ezt egyszerre gondolják). Megért a csillag. Titkos lelkitárs? Vagy csak kikészít a könnycsatornáimból kifolyó víz mennyisége. Jenni halvány illata érződött, miközben elaludtam.

*E/3*

Persze ők ketten nem tudták mit csinál a másik. A lány úgy hitte a fiú valahol leissza magát, ahogy várná ezt egy fiútól. A fiú pedig azt hogy a lány hidegen elutasít mindenkit. De ez nem így volt. Louis a párnába ivódott édes illatával aludt el. És Jenni, bár, ha Louis megtudná megkérdőjelezné a lányban rejlő önállóságot, a fiú egyik pólóját szorongatta, és a nap, ami a nyakában a szerelmüket szimbolizálta, ott lógott a nyakában. Ott volt, és azóta nem vette le, mióta megkapta. De senki nem gondolná róla hogy ennyire megviseli őket. És Louis sem tud valamit. Jenni nála hagyott valamit, amiről senki nem tud. Csak a lány. Sőt, talán még ő sem. Ő bizalmat szavazott a fiú felé. Hogy egyszer eljut odáig hogy odaálljon elé, bocsánatot kérjen, és újra kezdhessék. Hogy felkaparja magát, kitalál valamit amivel visszaszerzi a lány szívét. Amit sosem vesztett el. És Jenni is csak azért megy Lyon-ba hogy időt adjon a fiúnak. Hogy legyen ideje arra, hogy kieszeljen valamit. Valamit ami okot ad arra hogy a karjaiban tarthassa újra. Mert ő már most felpattanna és elmenne hozzá. De túl nagy a büszkesége ahhoz, hogy ezt megtegye. Így most mindketten szenvednek. De egyszer talán megtalálják az egymáshoz vezető utat. Hiszen mindketten szerelmesek. Elmondhatatlanul.