Harc a kóma ellen

Hahii, hoztam új részt, remélem tetszeni fog. Lehet, kicsit szájba rágósan mondom el Louis érzelmeit, de nagyon fontos tisztázni mit miért tesz :))

65.rész

Harc a kóma ellen

Louis

Búslakodva bámultam ki a busz ablakán. Senki nem szólt hozzám, amiért csak köszönet járhat. Gondolkodnom kellett. Glasgowban voltunk, és még nem tudtam hozzá szokni a rohangáló életmódhoz. Késő este volt, mi pedig a show után a szállodához tartottunk. Pár napig itt maradunk, aztán irány Wales! Alig kezdtem el gondolkodni, furcsa érzés kerített hatalmába. Baj van. Nem tudom miért éreztem így, de biztos voltam benne, valami történni fog. Túl nagy a csend. ÉS ekkor megszólalt Zayn telefonja. Ráérősen vette elő, majd egy halvány mosollyal felvette. Már állt fel, hogy elvonulhasson, mikor megdermedt. Arcáról lefagyott a mosoly, és engem kezdett keresni. Ezt onnan tudom, hogy barna szemei rajtam állapodtak meg.

-Nem... Esténként... Mikor?,,,, Igen... Te?.... Nem kéne... Igazad van... Louis!-ezt már nem a telefonba mondta. Lesokkolódott. Felálltam és hozzá léptem.

-Emi mondani akar neked valamit!- nyújtotta át telefonját, amit gyanakodva elvettem, és a fülemhez emeltem. Halk hüppögés hallatszott a vonal másik végéről. Mondania sem kellett semmit. Egy dolog történhetett. Szinte éreztem, ahogy a vér kiszáll az ereimből. Erőtlenül remegni kezdtek a lábaim. Le kell ülnöm, különben elájulok. Kétségbeesve néztem körbe, és Harry arcomat látva ugrott és alám tolt egy széket.

-Louis, tegnap történt valami – kezdte, nekem pedig nem jött ki hang a torkomon – Jenni elment Erichez, és mikor visszafelé tartott... a kocsijába rohant egy részeg sofőr – nem tudta folytatni, a sírás kiszakadt a torkán, én pedig levegőt se mertem venni. Nem, nem, nem, ez nem történhetett meg! Jenni nem halhat meg!

-Meghalt?-suttogtam, a lehető leggyengébb hangomon. Erre mindenki rám nézett. Niall lesütötte a szemét, Harry nagy szemekkel nézett rám, Zayn és Liam meglepetten bámult rám.

-Nem... Majdnem. Lou, kómában van. Válságos az állapota - suttogta, és újra zokogni kezdett. Kiejtettem a telefont a kezemből, és sötétebbnél sötétebb dolgok játszódtak le a fejemben. Nem, ez nem lehet! Pont, miután kidobtam. Ez az egész nem történik meg, ha én nem vagyok. Az egész miattam történt! Zayn lehajolt és felvette a készüléket. Még morgott pár dolgot és letette.

-Jenni kómába került – nyögtem ki, tájékoztatva a többieket. Niall felállt, és hozzám lépett. Kínosan elhúzta a száját.

-Tartozom neked az igazsággal. Bianka tegnap este felhívott, és elmondta, hogy Jenninek balesete volt. Megkért, hogy mondjam el neked, de... Nem mertem. Nagyon sajnálom – végigborzongtam, felugrottam és megragadtam Niall pólóját. Kétségbeesett szomorúság és düh lett rajtam urrá. Tudott róla! Tudta mi történt, és nem mondta el nekem! A falhoz vágtam a közel hajoltam az arcához.

-Te idióta! A lány, akit szeretek, kómába került, te pedig NEM MERED ELMONDANI NEKEM? – ordítottam a képébe.

- Sajnálom, de féltem a reakciódtól! Nem akartam, hogy mindent eldobj, és rohanj vissza Londonba.

- Niall, Jenni még mindig az enyém! És ha miattad nem láthatom utoljára, azt megkeserülöd! A hülyeséged miatt! Nem érted mennyit jelent nekem? 

- Tulajdonképpen nem! Nem a tiéd, és nem értem. Ha annyira szereted, miért hagytad el? Hm?

-Te ezt úgysem értenéd! Hülye kölyök vagy! Nem hagyhattam, hogy Jenni miattam legyen egyedül. Sosem fogod érteni mit miért tettem. De remélem, egyszer fogysz majd valakit annyira becsülni, hogy megértsd a tettem. De addig nincs jogod ítélkezni felettem. Azt tettem, amit helyesnek véltem.

-Louis te nem bölcs vagy, hanem bolond! Ha valakit szeretsz, azért harcolsz, nem elengeded. Te pedig feladtad. Nem logikus, hanem bolond vagy! Mindig úgy néztem rád, mint egy okos, céltudatos férfira. De most nem ezt látom. Egy megkínzott bolondot látok, semmi többet. Az őrületbe kergetett a szerelem, Louis! Azt tetted, amit sokan mások, mikor valami komoly kezdődik; menekülsz! Elmenekülsz, mert félsz boldognak lenni. Félsz az elköteleződéstől! Félsz mindattól, amit Jenni adhatott volna. Gyáva vagy! De erről nem te tehetsz. Nem volt előtted az a családi kép, ami nekem, vagy Jenninek. Mi tudjuk, hogyan kell fent tartani egy családot. Te nem tudod.

Ekkor forrt fel az agyam, és csattant az öklöm az arcán. Becsméreljen engem, de a családom tabu! Beismerem, nem pont álomcsaládban nevelkedtem, DE merek elköteleződni, és nem ezért tettem mindezt. Nem félek Jennitől, nem félek a dolgoktól, amikkel ez a kapcsolat járhatott volna. Attól félek, hogy ha én nem hagyom el most, akkor Jenni hagy el később. Amikor már összekötöttük az életünket. Amikor gyerekeink lesznek. Nekik akarom megkönnyíteni az életet, hogy ne járjanak úgy, mint én.  Elengedtem Niallt, aki megvető pillantással kezdte simogatni az ütésem helyét. Elfordultam és fiúkra néztem.

-Visszamegyek hozzá!-jelentettem ki.

Zayn

Nem teljesen értem a fent álló helyzetet. Louis visszamegy és bekuncsorogja magát Jenni mellé, vagy visszamegy meglátogatni? Feltételezem az utóbbi, mivel a sofőrhöz lépett, és verni kezdte a fülke ajtaját. Negyed órát ordibált, hogy Őt nem érdekli a megbízás, meg a szerződés, forduljon meg, menjen Londonba.  Sikerült eltérítenie a buszt, de azt sem hiszem, hogy ha kell, nem vezette volna el magában, a sofőrt kidobva. London felé vettük az utat.  A fiúk morogva mentek aludni. Harry Louisval maradt, és halkan beszélgettek, Liam és Niall elvonultak aludni. Én pedig egyedül maradtam, feküdtem az ágyamon, és hallgattam Hazz és Lou beszélgetését.

-Miattam történt-suttogta Lou.

-Nem. A részeg ember miatt történt.

-Nem. Miattam volt. Ha nem hagyom el, nem megy Erichez.

-De, ment volna. Hétfőn mindig lovagolni jár. Ezt nem akadályozhattad meg. Ezt senki nem akadályozhatta meg.

-És ha Jen direkt kikormányozta magát a kocsik elé? Ha véget akart vetni az életének miattam? Sikerült eltérítenie a buszt, de azt sem hiszem, hogy ha kell, nem vezette volna el magában, a sofőrt kidobva. London felé vettük az utat.  A fiúk morogva mentek aludni. Harry Louisval maradt, és halkan beszélgettek, Liam és Niall elvonultak aludni. Én pedig egyedül maradtam, feküdtem az ágyamon, és hallgattam Hazz és Lou beszélgetését.

-Miattam történt-suttogta Lou.

-Nem. A részeg ember miatt történt.

-Nem. Miattam volt. Ha nem hagyom el, nem megy Erichez.

-De, ment volna. Hétfőn mindig lovagolni jár. Ezt nem akadályozhattad meg. Ezt senki nem akadályozhatta meg.

-És ha Jen direkt kikormányozta magát a kocsik elé? Ha véget akart vetni az életének miattam?

-Louis, ne beszélj hülyeségeket! Jenni sosem akart öngyilkos lenni! Kinéznéd belőle?

-Nem...

-Akkor? Lou, mindketten tudjuk, Jenni megrázta magát, és átlépett rajtad. Még mindig szeret, de nem fog mindenkit terhelni a saját bajával. Megtartja magának a problémáit, és ezt te is tudod. Most menj, aludj egy kicsit-a szék nyikordult, és Harry bejött lefeküdni. De Lou nem jött. Én pedig csak feküdtem. Csak Louis és Én nem tudtunk elaludni. Ő a szerelméért aggódott, én pedig a barátomért. Jenni igazán a barátom volt, és aki ezt tagadná, beverném a képét. Bár szeretett megütni egy stílust, édes, bolond lány volt. Mármint még mindig az. Rá mindig lehetett számítani, és bár érdektelennek, érzéketlennek mutatta magát, a szíve a helyén volt, és mindig segített mindenkinek. Annyira más volt, mint Louis összes eddigi barátnője. Neki tényleg valós problémái voltak, nem félt bemocskolni magát valamiért, és nem volt elszállva magától. Lou ezt kereste, és megtalálta. Szép, csinos, de nem ez számít. Hanem az, hogy már, csak ha rájuk néztél, láttad a szikrát. Ott pattogott közöttük, és talán ezért szerette Őket a sajtó. Mert nem tudtak egymás mellett viselkedni. Ezzel pedig pár emberből ellentétes érzelmeket váltottak ki. Az emberek nehezen kezelik, ha valakik szeretik egymást. Kigurultam az ágyból, és kimentem Louishoz. Ott ült, megtörve szorította a telefonját, és az asztalt bámulta. Leültem mellé.

-Mit akarsz?-förmedt rám.

-Beszélgetni-feleltem egyszerűen.

-Miről? Te is a fejemhez akarod vágni, hogy hülye vagyok?

-Hát, megérdemelnéd, de nem. Csak kérdezni akartam tőled valamit.

-Mit?

-Miért Jenni? Amikor először találkoztál velük, miért jött be? Miért hajkurásztad annyira? Miért akartál az agyára menni? Miért akartál mindenáron a barátja lenni?

Elgondolkodva nézett maga elé, közben pár autó fényszórója bevilágított a buszba.

-Nem is tudom Zayn. Egyszerűen szerelem volt első látásra. Nem is azért, mert bomba csaj volt, hanem mert volt benne valami. Ahogy hozzám szólt...

-Utált téged - nevettem el magam – Ő maga mondta. Rábasztad az ajtót. Utána maga vallotta be, hogy nem szívlel egyikünket se különösen.

-Ez a lényeg! Utált! Egy gyönyörű lány, aki olyan különös akcentussal közli veled, hogy utál, számomra kihívás. Valójában nem akartam tőle többet, mint hogy kedveljen. Csak aztán beleszerettem. Ennyi történt. Kellet valaki, hogy utáljon. Jenni utált. Ezért szerettem. Mert Ő tényleg más volt. Nem szeretett. Nem akart ismerni. Én pedig csak szeretni akartam.

Megrendített, amit mondott. Sosem beszélt még erről. Legalábbis így, még nem hallottam.

-És most miért tetted ezt vele? Kérlek, Louis, magyarázd meg nekem!

Pár pillanat múlva felkacagott. Furcsa volt, de igazán a szívéből jött. Nem tartott sokáig, de élvezet volt hallgatni régen hallott örömét.

-Nos, igen. Miért is? Igazából egyszerű.  Nem akarom, hogy egyedül legyen. Azt akarom, hogy legyen mellette valaki, aki szereti, és nem a világ másik végében van ideje többségében. Én erre nem vagyok alkalmas. Tisztában vagyok vele, Jenni olyan családot akar, amiben van egy apa, egy anya, és gyerekek. Akik együtt vannak. Nem pedig kilométerekre egymástól. Ezt tőlem nem kaphatja meg, így szakítottam vele. Mert így elfelejt. A szerelem úgy is elmúlik. Az nem tart soká. Amit iránta érzek mérhetetlen, és jelenleg öszzetörtem, de... Mindketten lábra fogunk állni, és Ő majd megszeret mást, engem elfelejt, és normális élete lesz. Én pedig. Remélem én is találok valaki mást.

Elgondolkodtató. Amit tesz, csak Jenniért teszi, a boldogságáért. És nem érdekli, hogy Ő ebbe belerokkan.  Feláldozta magát, mert ezt hitte a szerelmének ezzel jobb lesz.

-Mi van, ha Jenni megbirkózna az akadállyal? Louis, Jenni erős nő, meg tudnátok oldani. Már csak azért is, mert szerelmes beléd. Várt rád. Mindig. Miért ne tenné továbbra is? És ha összeházasodtok, gyereket szül neked? Az még odébb van! Még az elején vagytok mindennek, és te már most nem hiszel a dolog működésében. Lehet, hogy Niallnek igaza van valamiben. Félsz. De nem az elköteleződéstől, hanem attól, hogy Jenni előbb hagy el, mint te akarnád. Azon az éjszakán, mikor elhagytad, Jenni felhívott, nagyon későn és csak annyit kérdezett; Legalább szomorú? Én pedig nem tudtam hazudni neki, mert a barátom! Megmondtam neki, hogy sosem láttalak még ilyen szomorúnak, mire belezokogott a telefonba és azt mondta, hogy ha még mindig szereted, miért hagytad el. Ő is tudja Lou! Tudja, hogy szereted. Emi pedig tudod mit mondott? Hogy Jenni szerint azért szakítottál vele, mert végig akarod kúrni a világot. Hogy az Ő szavaival élhessek.

Ledöbbenve nézett rám. Komolyan nem hitte, hogy Jenni ezt feltételezheti róla?

-Most mindenki azt hiszi, hülye vagyok, igaz?

-Hát, igen. Elengedted. Életed nője volt, nem igaz? Legalábbis mindig így beszéltél róla. De ezt választottad. Most már viseld a következményeket.

Felálltam, hogy aludhassak egy órácskát, míg odaérünk.

-Zayn!-szólt, mire lenéztem rá – Félek.

-Én is-suttogtam, megveregettem a vállát, és lefeküdtem aludni.

Mikor felébredtem, a busz pont megállt, Lou pedig az ajtóban topogott, hogy kirohanhasson. Senki nem tudta, hogy jövünk, így üres volt minden. A kórház kivilágítva magasodott felénk, pár mentő érkezett meg. Az ajtó cisszenéssel kinyílt, Lou pedig kirobbant rajta, és berohant az épületbe. Megbökdöstem a fiúkat, akik nyöszörögve ébredeztek, és én is elindultam Louis után, de lassabban. A recepciónál Lou idegbajoskodott.

-Mi az, hogy nem engednek be? A barátja vagyok!

-Sajnálom, Mr...-nézett zavartan Louisra a fiatal recepciós hölgy.

-Tomlinson! Istenverte Tomlinson vagyok, engedjenek már be!-ordibált, a hölgyike pedig zavartan nézett rám, majd Louisra.

-Ha meg tudhatnám, kihez akar menni? – a recepciós nyugodtsága valószínűleg éveken t tartó gyakorlás eredménye volt.

-Jennifer Summers, a barátnőm kómában van, és itt tartják bent.

-Utánanézek Mr. Tomlinson.

-Szólítson Louisnak-motyogta morcosan. A többi fiú is beért minket, így 5-en vártuk a pultnak támaszkodva a lány keresését. Felpillantott ránk párszor, és közömbösen végigmért minket. Összefutott a szemöldöke, talán kezd neki rémleni kik vagyunk, de folytatta a kutatást.

-Miss . Summers csak családtagok jóváhagyásával látogatható. Van közöttük családtag?

-Nem igazán-felelte Liam.

-Sajnálom, de a szüleinek, vagy a nővérének az engedélye kell.

-NIALL!-kiáltott fel Louis-Hívd le Biankát!-intézkedett, és Niall, bár morogva, de teljesítette a kérést. Negyed órát vártunk. Harry, Liam, Niall és Én leültünk a fal mellé, és néztük, ahogy Louis fel-alá járkál. Eszelősen nézett ki. Pittyent a lift, mi pedig ugrottunk, mikor Bianka meggyötört alakját megláttuk. Niall felpattant, és Louisval versenyt futva rohant barátnőjéhez.

Louis

Niall és én indultunk Biankához, és bár rettenetesen haragudtam a szőkére, elismertem, övé az elsőbbség. Megölelte, nyomott egy csókot a szájára, suttogott neki pár dolgot, majd szüntelenül ölelte tovább. Édesek voltak, de nem voltam kíváncsi az édes nyugtatgatásra. Hozzájuk léptem és megköszörültem a torkom. Bianka eltolta magától Niallt, és átölelt engem is.

-Louis, nem kellett volna idejönnöd-szipogta.

-De-válaszoltam egyszerűen.

-Látni akarod?

-Ha lehet-mondtam. Bianka a pulthoz lépett és a lánnyal körbemutatott minket. Ő elénk tolt egy lapot, amit alá kellett írnunk, hogy engedéllyel vagyunk bent Jenninél.

-Miss Summers a 450-esben van. Kérjük, halkan közlekedjenek, ez egy magánkórház-elmagyarázta merre kell menni, majd elengedett minket. Sétáltunk, mert sétálnunk kellett, de ha lehetett volna, én rohanok, akár lépcsőkön is, csak minél hamarabb legyek ott. A lift csigalassúsággal ment, és addig idegesen néztem a váltakozó számokat a ledes kijelzőn. A lift nagy volt, az oldala mozaikkal kirakva. A negyediken puhán állt meg, majd hangtalanul kinyílt az ajtaja, és kijutottunk egy végeláthatatlanul hosszú, halványpiros folyosóra. A folyosó széles volt, három kórházi ágy elfért volna egymás mellett. A föld viszont kemény padlószőnyeggel volt fedve. A falon képek lógtak, de nem orvosi ábrák, hanem állatok, növények képei. Ajtók sorakoztak egész nagy hely kihagyásával. Az ajtók mellett legtöbbször függönyökkel ellátott ablakok, amiken át a szobába lehet látni. Szóval magánkórház... Bianka jobbra indult, és meg sem állt, mígnem egy 450-es számmal ellátott ajtóhoz nem értünk. A szívem is megállt a dobogásban, mikor Bianka benyitott. Mind beléptünk, és meglepődtem, mikor egy kicsi, előtér szerűségbe értünk. Három ajtó volt. Előre, jobbra és ballra. Bianka a ballra esőt nyitotta ki, és bekukkantva Isaac és Susan meggyötört alakját véltem felfedezni, ahogy egy asztalnál ülve, csendben kortyolgatnak valamit. Ez egy kis konyha-pihenő szerűség volt, három fotellel, egy kis konyhával, és étkezőasztallal. A két szülő felpillantott, és elmosolyodtak, mikor Bianka mellett megláttak minket.

-Örülök, hogy itt vagytok!-mosolygott Susan és felállt. Fehér köpenyben volt, és fehér nadrágban. A patikai munkaruhája. Mikor meglátott engem, elmosolyodott, és valami csillant a szemében. Talán a „Tudtam, hogy szereted” csillanás volt. Isaac is rám pillantott, és meglepetésemre nem ugrott nekem, csak elkönyvelte, hogy itt vagyok.

-Bemehetek hozzá?-tettem fel kérdésemet. Susan bólintott, én pedig nagy levegőt véve beléptem a szemben lévő szobába. A folyamatos pityegés aggasztott és megkönnyebbülést is hozott egyszerre. Még él. De ki tudja meddig. Az ágya mellett Emi motyogott magában, vagyis gondolom Jenninek. Mikor nyílt az ajtó, rám pillantott, és rögtön felpattant, és ki slisszant mellettem, zárva maga után az ajtót. Sokkolódva néztem a gyönyörű nőt, akibe beleszerettem, ahogy csukott szemmel, véraláfutásokkal tele, pár helyen begipszelve fekszik egy kórházi ágyon.  A bal szeménél lila zúzódás volt, szemöldökénél egy ragtapasz takart egy sebet. A halántéka környékén is volt egy kötés. A haját nem vágták le, így gondolom a fején nem történt nagyobb sérülés, ami azért egy kicsit megnyugtatott, kivéve, hogy körbe volt tekerve a homloka, a halántéka miatt, persze. A bal lába combközépig begipszelve, az egyik felkarján is gipsz, a másikon csak kötés. A takaró fedte részeket nem láttam, de talán nem is akartam. A látottakból ítélve. Elszorult a szívem, és egy könnycsepp csorgott le az arcomon. A kórlapért nyúltam, majd olvasni kezdtem. A latin szavak jelentése homályos volt, mondhatni nem értettem semmit, de túl sok volt belőle, és gondolom ez nem jelent jót. Leültem a székre, amin Emi ült eddig, és megfogtam élettelen kezét. Azt mondják, ha beszélünk egy kómában lévőhöz, érti.

-Jenni... Istenem, hülyén érzem magam! Louis vagyok. Tudom, rosszat gondolsz rólam, de ne tedd. Nem ezért hagytalak el. A lelked mélyén te is jól tudod, jobbat érdemelsz nálam. De én szeretlek. Mindennél jobban. Tudod jól, ahogy én is tudom, hogy szeretsz engem. Kérlek, tarts ki! Ha nem is értem, Emiért, Zaynért, Harryért! Ericért, Alanért, Adamért, Sophiért! Max, Zack, Kate, Dean vagy tőlem akár Josh miatt, de kérlek, maradj életben! Nélküled én is meghalok. Ha nem is vagyok veled, a szívem a tiéd! Örökre! – megemelkedtem, és nyomtam egy puszit az arcára, majd megcsókoltam. Ekkor eredtek el a könnyeim. Végig csókoltam minden szabad bőrfelületét. Tudom, utoljára teszem életemben, mert Őt már nem kapom vissza. De itt maradok vele, míg fel nem ébred! Valaki bekopogott, én pedig nem engedve el Jen kezét, a nyíló ajtó felé pillantottam. A többi fiú állt benne.

-Bejöhetünk?-kérdezte Hazz. Bólintottam, mire becsődültek mind a négyen. Mind ott gyászolgattak egy kicsit, beszéltek egy keveset, majd csak álltak és nézték Őt.  Megcsörrent Liam telefonja, így elment. Pár perc múlva visszatért.

-Rossz hírem van. Vissza kell mennünk. Louis, te maradhatsz, amíg Jenni fel nem kel-mondta, mire mindenki felsóhajtott. Meglepett a menedzsment laza engedélye. Mindig megbüntettek, vagy harcolnom kellett. Most meg csak így? Szívük is van? Érdekes. Elbúcsúztak Jen szüleitől, meg Biankától, aki Niall oldalán kísérte ki őket. Susannel maradtam, mert Isaac kiugrott kaját venni a közeli Tescoba.

-Louis, miért tetted?-kérdezte.

-Ezt most nincs kedvem megvitatni. Legyen elég annyi, hogy itt vagyok, és még mindig nagyon szeretem, csak nem lehetek vele.

-Tudtam! Tudtam, hogy még szereted!-éjjenzett egyet.

-De nem mondhatod el neki!-motyogtam.

-Nem fogom.

-Mert úgy könnyebben túl lép rajtam.

-Értem!-védekezett. Nem sokat tudtam pihenni, visszementem Jennihez. Ültem és hallgattam a gépeket, majd elsötétült minden, és a fáradságtól terhes szemeimet behunyva, elaludtam.

Jenni

Sötétség. Csak sötétség vesz körül. Különös állapot ez a kóma! Emlékek villognak körülöttem, a háttérben egyenletes dobogás. A szívem. Fáradt vagyok. Érzem a fáradságot az ereimben. A testem gyógyítja magát. Egyik pillanatban ismeretlen emlékek, régről, kiskoromból, mások egész frissek. Egy barna hajú, helyes fiúról van a legtöbb emlékem. Nyugodtság vett körül az emlékétől. Csők. Szerelem. Szerelmes vagyok ebbe a fiúba és ismerem. Tudom, hogy szereti a hangom, a hajam. Vele vesztettem el a szüzességem. Egy reptéren találkoztunk. Vicces volt, mert boldog érzelmeim lettek tőle. Hallok egy hangot. Távolról jön. Megint beszél hozzám valaki? Fáradt vagyok, nem akarom hallani. De ismerős a hangja. Louis...Ezt mondja. Ő az! Louis! Hirtelen bevillan minden. Még az is, hogy szakítottunk. De most itt van. Beszél, de túl gyorsan. Mindig gyorsan beszél. Néha elkapok egy-egy fontosabb szót. Szeretlen. Zayn. Emi. Nevek, amiket arcokhoz tudok kötni, és érzelmekhez, mik elmémben lakoznak.  Meghalok. Örökre. Zavaros érzelmeim lettek. Fel akartam kelni, és elmondani, szeretem. De bezártak erre a helyre, ahol csak olyan dolgokat láthatok, amiket már megéltem, és csak emlékképek, amikhez milliónyi érzelem kapcsolódik. Érzelmek, képek, megint érzelmek. Hangok, és fáradság. El akarom hallgattatni a hangokat! De élni akarok! Ki kell nyitnom a szemem, de még nem vagyok kész rá. Amint meg akarom próbálni, egyre nagyobb a fizikai fájdalom. A testem még nem készült fel. Az idegeim még nem tudna ennyi fájdalmat elközvetíteni az agyamnak. Még csukva marad a szemem. Valami hozzám ér. Több helyen. Az arcomon, a számon. Nagyon gyengén érzékelem, de Louis az. Elönt a szerelem érzelme, elmémben piros fény uralkodik el.  Szeret. De elhagyott. A piros és kék színek kavalkádjába vetem magam, és eszméletem-vesztem a kómában. Feloldódom ebben a lilás áradatban. Van időm!

Eric

Hahiii jöttem résszel! Mondtam hogy sietek! Lehet hogy nem a legjobb, de :D Nekem tetszik. Furcsa ember vagyok
Emily

64.rész

Eric

Jenni

Életem legrosszabb hétvégéjén voltam túl. Mégis felálltam, megráztam magam, és hétfő reggel mosolyogva bírtam köszönni Katenek és Zacknek. Persze tudták mi történt, hiszen a barátaim, így elmondtam nekik. Nem várták el tőlem, hogy tartsam magam, így meglepte Őket, mikor mosolyogva öleltem meg őket. Felmentünk a terembe, és kipakoltuk az irodalom cuccunkat. Mint mindig, most is elsőként értünk be, majd szép lassan Dean, Max és Josh is megérkezett. Josh mellett pedig egy váratlan személy állt, a kezét fogva. Hope. Végre! Annyi ideje húzták már ezt a dolgot! Josh nem akarta Hopeot, mert állítása szerint még mindig szeret, amit én megtagadtam, mert sosem szeretett igazán. Most pedig együtt vannak. Legalább egy jó hír. Mindenki különbözően reagálta együttlétüket, de kivétel nélkül örültünk nekik. Mármint én igazán próbáltam örülni, de látni más boldogságát, nagyon nehéz volt. Elnézést kértem, és gyorsan lépkedve bemenekültem a női mosdóba, ahol egy fülkébe zárkóztam be és pityeregtem egy sort. De ez nem tarthatott sokáig, mert becsöngettek. Így megtöröltem a szemem, leszedtem a lefolyó sminkemet, és visszaballagtam a terembe. Mindenki hangoskodott, így a bejövetelem nem tűnt fel senkinek. Hangtalanul leültem a helyemre. Emi megsimogatta a hátam, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Bólintottam, majd Kate felé fordultam, aki elszörnyedve nézett rám.

-Jenni, nagyon szarul nézel ki – bágyadt mosolyt eresztettem felé.

-Köszönöm-itt lezárult a beszélgetés, mert bejött a tanár. Lényegében az egész napom azzal telt, hogy a lehetetlent csináltam. Túléltem. Mosolyogtam. Nevettem. Talán az is segített, hogy mindenki tudta, korai erről faggatni engem. Meg persze kerültek minden témát, ami érinthetett volna. Szóval nagyrészt sminkekről beszélgettünk, ruhákról, könyvekről, filmekről és ilyesmi semleges témákról. Hát, nem mondom, hogy rossz volt, de kicsit szánalmasnak tűnt a helyzet, hogy senki nem meri felhozni, mert félnek a reakciómtól. Ez pedig gyengévé tett, amit sosem szerettem. Dögölj meg Louis Tomlinson! Dögölj meg, ott ahol vagy! Nem arra lenne szükségem, hogy pátyolgassanak, hanem arra, hogy átölelj és szeress! De te eldobtál magadtól! Baszódj meg! Remélem, találsz magadnak egy lányt, akit megdöngethetsz, amikor akarsz! Gondolom ezért hagytál el. Mert körbe akarod kúrni a világot. Nem érdekel. De nem hagyom, hogy elvedd tőlem a büszkeségemet. Ezt nem!

 A nap végére mindenkiből elegem lett, délben meguntam mindenkit, és egy őrültebb pillanatomban elmenekültem előlük, és megmondtam, hogy nem akarok velük többet beszélgetni. Suli után köszönni se köszöntem, rohantam a kocsihoz. Emi úgyis Zaynnel találkozik, amíg még itt vannak Londonban. Beindítottam a kocsit, és nem haza mentem, hanem a lovardába. Közben dobtam egy SMSt Ericknek, hogy 1 óra és ott vagyok, nyergeljen. Kimegyünk.

Mikor az istállókhoz értem, már ott állt Louis, a lovam, és Eric, egy sárga kancával. Nem kérdezett semmit, csak a kezembe adta a kantárt. Én sem mondtam semmit, csak felpattantam a lóra – farmerben nem valami kényelmes – és elindultam. Eric utánam. Most gyorsaságra volt szükségem, így egy kis bemelegítés után kimentünk terepre, ahol vágtára ösztökéltem a lovam. Fantasztikus volt, ahogy a szél belekap a hajamba, a szembeszél könnyessé teszi a szemeim, és a sebesség magával ragad. Nem is tudom, mikor szerettem meg vágtázni, de nagyon jó érzés volt. A titkos mezőnkre érve kikötöttem kicsit túlhajtott lovamat, és ledobtam magam a fűre. Eric is csatlakozott hozzám, majd várt pár percet, én pedig a mellkasára borultam, és sírni kezdtem. Átölelt, és ölelésében tartva várt. Várt, amíg kiadom magamból. Én pedig kiadtam. Kiríttam a bánatomat. Ez a fél óra pedig többet ért, mint egy egész hétvége. Pár hüppögés és egy-két hajsimítgatás után mesélni kezdtem. Mindent. Az érzelmeimet, mennyire megzavarodtam, és mennyire szeretem, de utálom is most. Mennyire szeretném megtartani, de Ő nem akarja. Elmeséltem mi történt, Ő pedig hallgatott. Hallgatott, mert igazán csak erre volt szükségem. Arra, hogy valaki meghallgasson, aztán felálljon, leporoljon, és megkérdezze, egyébként minden rendben van-e. És Eric pont ezt tette. Ezzel pedig felmentett engem egy időre az önsajnálattól. Mert Ő nem sajnált. Nem mondta, hogy Lou egy borzalmas ember, mert jól tudja, szeretem, annak ellenére, hogy elhagyott. Nem mondja, hogy Louis oktalanul tette, mert biztos volt oka, csak én ezt nem tudom. De a legfontosabb az volt, hogy mielőtt visszaindultunk volna, megfogta a kezem.

-Szereted annyira Őt és Magad, hogy megmutatod neki, mit dobott el magától? Mutasd meg neki, te még mindig az a szédületes csaj vagy akibe beleesett, és akiért gondolom még mindig odavan. Ezen egy csitri sem változtathat. Mutasd meg neki, te vagy a Nő, akire szüksége van, de már nem kaphat meg! Szégyenüljön meg Ő! Ne te! – bíztatott, mire igazat kellett neki adnom. Egyedül Lou az, akinek szenvednie kell. Ha pedig látja, milyen boldog is vagyok nélküle, látni fogja, ugyanaz maradtam nélküle is.

Késő este indultam haza, miután végig beszéltük a délutánt. Az, miről, gondlom egyértelmű. Összegyűjtöttük egy lapra, miket szerettem Louisban ( sok rajongó meglepetésére kell mondjam, a pénze nem szerepelt a lapon ) és utána eltéptem. Ezzel a tépéssel próbáltam megszabadulni az emlékeimtől. Lényegében jó érzéssel tölt el, hogy megtehettem. A sötét ég alatt vezetve elgondolkodtam. Miért siratom egyáltalán? Mert összetört? Nem. Mert szerettem és elhagyott. Talán ez lenne a helyes. Vagy... Nem is tudom. Egyszerűen fogalmam sincs mi van velem, de elég a mosolyára gondolnom, a nevetésére, és máris gombóc lesz a torkomban. Ezt teszi a viszonzatlan szerelem. Ezt teszi a szakítás. Zöldre váltott a lámpa, így elindultam, mikor a baloldalamról fény világította meg az arcomat. Ez csak egyet jelenthet. Oldalra kaptam a fejem, és egy fekete autó száguldott az enyém felé az üres utcán. Gyorsítottam és ki akartam kerülni, de már csak a csattanást hallottam és bevertem a fejem. Ezután minden elsötétült, maradt a fájdalom, amjd annyi se. Pedig inkább éreztem volna a fájdalmat mint az ürességet. A nagy ürességet...

"Érte"

Jesszus de röstellen magam! remélem valaki még maradt, aki olvassa a blogot, mert fuuu nagyon nagyyon régen volt rész és ÁÁÁÁÁ nagyon sajnáljuk de suli meg a msik két blog, elvagyunk havazva. Ihlet sem volt, de ezzel a kanyarral már ígérhetem, lesznek részek, tudunk miről írni, mert ez a nem tudjuk már hova nyálazzunk kezdett idegeinkre menni, szóval itt egy adag nyál meg egy nagy adag kevésbé és a kövivel igyekszünk. A blogunk pedig egy ideje már túllépte az egy évet WÁÓ!!

63.rész

"Érte"

Február 23.

Jenni

Lou ma megy világ körüli turnéra. Na, igen. Én pedig egyedül keltem a szobámban, és egészen délig ott is maradtam, mikor is Louis felhívott. Átverekedtem magam a takaróimon, és vigyorogva felkaptam a telefonom.

-Szupersztár!

-Jenni!-hangja szomorú volt. Nem értettem miért. Mindig vidám. Most pedig... Nem.

-Mi a baj?

-Semmi csak... Ide tudsz jönni?

-Hova?

-A házatok elé.

-Persze... – letettem és felkaptam magamra valami elviselhető göncöt, ami leggyorsabban tudtam. Lerohantam a lépcsőn és feltéptem az ajtót. Lou ott állt a maga szerénységével, és szomorúan nézett rám. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam, amit meglepetésemre nem viszonzott. Megfogtam a kezét és beljebb akartam húzni, de nem mozdult.

-Jenni, mondanom kell valamit – kezdte, és hangja megbicsaklott. Rémisztően ismerős volt a jelenet. Mintha már megtörtént volna ezelőtt... Hát persze! Amikor megcsalt és szakítottunk. Várjunk... Akkor most... Könnyek gyűltek a szemembe. Nem, ez nem történhet meg! Nem velem! Nem velünk! Annyira szerettük egymást. Mindig, minden körülmények között ott voltunk egymásnak. Harcolt értem. Megtartott. És most eldob magától?

-Szakítani akarsz? – nyögtem ki első gondolatomat, mire Lou meglepődött, de lehajtotta a fejét.

-Igen-motyogta. Egy világ tört össze bennem. Annyira boldogok voltunk. Az életemet rábíznám, és most elhagy.

-Miért?-kérdeztem. Utálok ajtót csapkodva, méltóságtól megfosztva szakítani. Az szánalmas, és lealacsonyító. Senkinek nem engedném, hogy meglássa a könnyeim. Pedig Louis mellett kiolvadtak az érzéseim. Szerettem, nevettem, sírtam, és nem csak amikor hangulatingadozásom volt, hanem mindig. Mellette önmagam voltam.

-Mert nem szeretlek többé – ez a pár szó vízhangot vert a fejemben. Ez nem történhet meg! Könnyek csorogtak le az arcomon. Hazudik! Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Tegnap este nála voltunk és a zuhany alatt szeretkeztünk. Mielőtt hazajöttem volna, a hajamba búgta, hogy szeret. Túl sokszor mondta azt, hogy szeret. Túl sokszor bizonyított ahhoz, hogy ezt elfogadjam. Elgyengülve ejtettem be vállaimat, és összeszorítottam az öklömet. A vállamhoz ért, mire automatikusan lendült a kezem, és pofon vágtam. Remegtem a méregtől, szomorúságtól és a fájdalomtól. A cserbenhagyás érzése csak nőtt, és nőtt.

-Te szemét! Te szemét, hazug állat! – Könnyeim elkezdtek csorogni és berohantam a házba, becsaptam az ajtót, és felrohantam a szobámba. Senki nincs otthon. Így sírhatok, annyit, amennyit akarok. Leborultam a földre és oda potyogtattam a könnyeket. Miért tette ezt? Nem hiszem el, hogy elvesztette az érzéseit irántam. Akkor a szemembe mondta volna. Elfogadni? Talán... Túlélni? Már kevésbé tűnik valósnak. Ő volt a szerelem számomra. Ő volt... A Nagy Ő. Miatta adtam fel a régi szokásaim, a falaimat lerombolta, és a mosolyát költöztettem be. Most pedig a mosolya eltűnik, bennem pedig marad a nyomor, az üresség. Nem tudja, mit tesz velem ez az érzés. Én számára mindig a megrettenhetetlen NŐ voltam. Aki nem sír, aki nem érez, aki csak neki él. Miért tette ezt? Miért teszi tönkre az életem? Bevallom, nem mindig volt könnyű velem, de vele sem. Sem a rajongóival, akiket belerángattunk a kapcsolatunkba. Szerettük ezt csinálni, tudatni mindenkivel, hogy boldogok vagyunk. Észre se vettük, és éket vert volna közénk? A legjobban mégis az fáj, hogy neki adtam magam. Az érzelmeim után mentem, és nem az agyam után. Lehet, hogy csak a tini-faszhiány-szindróma miatt, vagy csak mert meg akartam adni neki, amit senkinek azelőtt. Különlegessé tenni számára az egészet. De még így is szerencsés vagyok, mert akkor szerelmes volt belém. Ezren cserélnének velem, de vajon most is ezt tennék? A nyomás, ami rám nehezedett, elviselhetetlen volt. Több órás sírás után kaptam egy SMS-t Emitől, amiben közli velem, hogy hazajön. Gondolom Louis közölte velük, hogy azért nem vagyok ott, mert szakított velem. Nem akartam szólni neki, mert ez az utolsó közös estéje Zaynnel, és nem akartam, hogy rám pazarolja. Bár, ha belegondolok, én is megtettem volna érte ezt. De nem engedhettem, hogy megtörve lásson. Mivel jól tudom, legalább egy óra mire ideér, lezuhanyoztam, átöltöztem, feldagadt szemeimet pedig uborkák alá tettem. Negyed órát feküdtem ubikkal a szememen, mikor meguntam, és egyszerűen megettem őket. Sminket nem tettem vöröslő szemeimre, de mikor megpillantottam magam, elszörnyedtem. Jobban kiakasztott ez az egész ahhoz, hogy eljátszam a sértetlent. Emi azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak már legramatyabb állapotomban is. Sírósan, megtépve, kialvatlanul, berúgva. Ő az egyik a kevesek közül, aki talpra tud állítani. Megfésültem a hajam, és visszaöltöztem a kinyúlt melegítőmbe. Talán 10 perc múlva nyílt a bejárati ajtó, én pedig lerohantam, és Emi nyakába vetettem magam, majd kieresztettem könnyeimet. Nem szólt semmit, csak betámogatott a nappaliba, és leültetett a kanapéra. Kezében egy szatyor volt, amit rögtön elmartam tőle. Jól gondoltam, csoki volt benne és zsepi. Emi mindig tudta mire van szükségem. Nem szavakra, nem hamis ígéretekre, hanem törődésre, és sok csokira. Mi pedig ott ültünk, csokit eszegetve, míg én kisírtam magamból mindent, és a végére már könnyem sem maradt, az orrom is folyt, zsibbadt az egész fejem, és levegőt is alig kaptam. Ekkor képes voltam elmesélni Eminek az egészet. Történetem végén, szipogva nyúltam egy újabb kocka csokiért.

-Ezt nem hiszem el! Hogy volt képes erre? – háborodott föl – Olyan nyílván valóan szeret téged!

-Mi? – kérdeztem vissza erőtlenül.

-Hát, beesett a stadionba, bejáratta a hangját, hülyéskedett mindenkivel, tette a szokásosat, de mindenkinek feltűnt milyen zaklatott is valójában. Harry megkérdezte mi a baj, erre kinyögte, hogy szakítottatok, és eléggé úgy tűnt, hogy egy könnycsepp csurgott le az arcán. Mindenki ledöbbent, én meg felpofoztam, ordítottam vele egy sort, és eljöttem-zárta le a történetet. Elmosolyodtam. Ha én nem is szeretem a drámázást, Emi annál inkább nehezebben viseli az érzelmi terrort. Magamhoz öleltem, Ő pedig se szó, se beszéd, viszonozta.

-Nagyon sajnálom Jenni! Tudom mennyit jelent neked – suttogta, mire újra könnyek kezdtek gyülekezni a szemem sarkában.

-Túl sokat – szipogtam, és ekkor kivágódott az ajtó, amin Apa és Anya lépett be. Vidáman kacagtak valamin, majd benyitottak, és lefagyott arcukról a mosoly.

-Mit csinált?-kérdezte rögtön Apu, idegesen tekintve rám, és Emire.

-Szakított velem-nyögtem ki, mire anya súgott apának valamit, amiért Ő elhagyta a szobát, anya pedig mellém ült.

-Kicsim, ugye tudod, hogy Louis nagyon szeret téged?-kérdezte, és kisimított egy tincset az arcomból.

-Nem. Azt mondta már nem szeret többé. Nincsenek felém érzései – szipogtam, és egy újabb zsepiért nyúltam.

-Biztos vagyok benne, hogy nem ez a valódi oka annak, amiért véget vetett a köztetek folyó dolgoknak. Aki képes arra, amire Ő, egy lányért, az csak szerelmes lehet. A szerelem pedig nem múlik, csak nemesedik.

-Ez mind szép és jó, de nekem nem elég. Nekem Louis kell!-felvisítottam és zokogni kezdtem. Újra. Nem tudtam megállítani a leépülést magamban. Amikor először szakítottunk, nem volt ilyen szörnyű. Talán, mert akkor én dobtam ki Lout, nem Ő engem. Ő is így érezhette magát? Sírt utánam egy napot? Kettőt? Vagy csak megrántotta a vállát, és tovább lépett? Nem, hiszen bekűzdötte magát mellém, de én nem vagyok képes erre. Szakítani a dolgok végét jelenteni, nem kipróbálni, meddig bírjuk egymás nélkül, aztán visszarohanni a másikhoz. Felvánszorogtam a lépcsőkön, ledobáltam a ruháimat, és a szekrényemben kezdtem turkálni, míg meg nem leltem a killersös pólóját. Imádom ezt a bandát, imádom ezt a pólót, és bár jelen pillanatban utálom, de valójában Louist is imádom. Teljes szívemből. De ha Ő nem akar engem, akkor nem tehetek semmit. Ő azért próbálkozott, mert tudta, hogy szeretem. Én pedig azért nem próbálkozom, mert tudom, már nem szeret.

Louis

Megtehettem volna, hogy csak megfordulok, és azt mondom csak egy vicc volt. Még mindig könnyebb lenne pár napig elviselnem durcás Jennit, mint az, hogy nélküle maradjak örökre. Én pedig pont az utóbbit választottam. Hogy miért? Mert nem akartam, hogy az egész fiatalságát arra pazarolja, hogy lesi, mikor tud kijönni hozzám, vagy egyszerűen mikor jutok vissza hozzá. Nem, ez nem kapcsolat. Nekem biztosan nem, és neki sem. Megmondta, még az elején, neki nem Én kellek. Nem az én... fajtám. Neki olyan kell, aki nap, mint nap mellette áll, támogatja és harcol érte. Ez az ember nem én vagyok. Nem tudok 0-24-ben mellette lenni, nem tudom támogatni, és most már nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy harcoljak érte. Előtte ott az élet, 18 éves, szabad! Én sem vagyok öreg, de engem beskatulyáztak. Ezért tettem az egészet. Azt akarom, hogy találjon valakit, aki nem én vagyok. Aki nem sztár, aki miatt nem kell annyi utálatot elviselnie. Aki szereti, legalább fele annyira, mint én tenném. És miért pont ezt a módot választottam? Egyszerű. Jenni a világ leglogikusabb embere. Ha valaki azt mondja nem, Ő nem harcol feleslegesen. Nem fog sehová követni, nem fog térden állva könyörögni – bár kétlem, hogy ez valaha is megtörténhet – hanem csak hagyja, had menjek, ha menni akarok. Nem akarok menni. Vele akarok maradni. Érezni akarom magam mellett. Minden este. Akarom Őt, ahogy még senki mást ezen a bolygón. A karjaimban akarom tartani esténként, a hajába akarok túrni, amikor csak akarok, a szemeit akarom bűvölni, a mosolyát csodálni. Ez az ok, amiért elhagytam. Mert ezt egyikünk sem adhatja meg a másiknak. Én turnézok, Jenni tanul. Aztán Ő dolgozik, én is. Ez ösztönzött arra, hogy engedjem el Őt. Mert neki még van esélye élni. Szórakozhat, csalódhat, összetörhet, lustálkodhat napokig, nevethet, a barátaival lehet, és bulizhat. Övé az élet. Én pedig csak megnehezítettem számára. Ott van millió srác, akik térdre borulnának előtte, és felteszem, életük végéig a tenyerükön hordoznák, és bár jól tudom, Jenninek nem ilyen kell, megérdemelné. Megérdemli. Igazából nálam mindenki jobb lenne, mert én csak azt az egyet nem tudom odaadni, amire igazán szüksége lenne. Az időmet. Mert olyanom nekem nincs. Hiába is akarnám letagadni, nekünk végünk lett volna. Nincs időnk egymásra, és amikor van, valljuk be... Csak szeretkeztünk. Ettünk, dugtunk, és aludtunk. Nem mondom, hogy rossz volt, de Ő ennél többet érdemel. És ha én nem is adhatom meg neki, a szerelmem örökre az övé.

Kicsit késve értem oda az O2-höz, és rögtön mentem a többiekhez. Emi Zayn ölében csücsült, és elmélyülve beszélgettek. Valamiért most bennük is magunkat ismertem fel, így inkább Niall felé fordultam. Hiba volt. Biankát tolta éppen falhoz, aki felnevetett, majd elmélyülten csókolózni kezdtek. Persze, Ők együtt vannak. Valaki legalább meg tudta tartani a maga Summersét. Harry és Liam elpárolódtak, így egy kicsit viccelődtem pár emberrel, majd az énektanár összehívott minket. Bemelegíteni akartuk a hangszalagjainkat, ami nekem nem akart összejönni. Mindig elkalandoztam, és nem jöttek ki jól a hangok. Harry tette fel a nagy kérdést.

-Louis, mi a baj? Jenni miért nincs itt?-mindenki elhallgatott. Hazz szemében tisztán láttam, hogy sejti mi történt. Nagy levegőt vettem, a földre szegeztem a tekintetem és kiböktem.

-Szakítottam vele – felpillantottam, és mindenki egy nagy kérdőjellel a szemében nézett rám. Először Emi szólalt meg.

-Te balfasz! – szinte reagálni sem volt időm, már is a keze csattant az arcomon. Pont úgy, mint Jennié. Könnyek gyűltek a szemembe.

-Sajnálom! Sajnálom! – motyogtam, és letöröltem a kicsurranó könnyeimet.

-Hát sajnálhatod is! – kiáltott fel Bianka – Tudod te egyáltalán, mit jelentesz Jenninek? Arról már ne is beszéljünk milyen undorítóan szeretted Őt! Mondj egy okot, amiért ne törjem be az arcodat cuki fiú! – dühöngött tovább. Azt hiszem Zayn és Niall nem elég tökösek ahhoz, hogy a barátnőiket leállítsák. Vagy ők is egyetértenek velük. Amit nem csodálnék! Zayn és Jenni néha annyira egymásra tudtak hangolódni, mintha testvérek lennének. Niall és Jenni nem igazán beszélt egymáshoz, de feltételezem elég jóban voltak. Harry egyértelműen oda volt Jenért. Liam pedig ugyanúgy volt Vele, mint Niall.

-Érte tettem-válaszoltam a kérdésére, és szemébe néztem. Eddig nem vettem észre, de hasonlít a húgához. Ha másban nem is, a szemei és a haja szinte ugyanazok. Ez pedig gombócot költöztetett a torkomba. Meghatottságom Biankát a szemének forgatására ösztönözte.

-Jajj, ne hogy sírj már, csak mert hasonlítok a húgomra! Mi az hogy érte?

-Nem akarom, hogy rám vesztegesse az idejét. Én nem neki való vagyok. Nem adom meg neki, amire szükségem van. Fiúk, ha magatokba néztek, főleg Harry és Liam, jól tudjátok miért engedtem el.

-Igazából, Zoé meg én egy ideje nem igazán, hogy is mondjam... járunk.

-Ahogy én se Axival-nyögték ki, mire kicsit felbolydult a társaságunk.

-Karácsonykor eljöttek, és megbeszéltük, hogy ez nem mehet tovább. Ennyi történt-vont vállat Liam. Talán neki nem jelentett annyira sokat Zoé, mint Harrynek Axi. Szerintem nem is igazán szerette Zoét. De Harry imádta azt a lányt. Különös.

-Én is pont ezért tettem. Amit én adok neki, az kevés. Ezért tettem. Nehéz, de tudom, egyszer meg fogjátok érteni. Addig is szeretném, ha Jenni nem tudná a valódi okomat. Még mindig nagyon szeretem, csak meg akarom adni neki a szabadság érzését, ami nekem nem adatott meg. Szóval Emi, kérlek... Ne mond el Jenninek, hogy valójában mennyire szeretem, és csak ezért teszem. Remélem elfogadjátok a döntésem. Mert ez csak ránk tartozna. De jól tudom, mindent megtennétek érte, hogy megjavítsátok, amiért köszönet jár, de visszautasítom. Te elmondod Jennek, hogy nálam csak jobbat találhat, te pedig nem kezdesz ármányos terveket szövögetni! Csak annyit kérek, engedjetek el minket!-mondtam Eminek majd Biankának. Meghatódva bólintottak. Ha a fiúk nem is fogják teljesen megérteni elsőre a Harry szerinti „biztos pina kidobása” tervemet, Ők ketten értik. Felfogják mekkora szeretet kellett ahhoz, hogy el tudjam engedni. Emi megölelt, majd elment, Bianka pedig velem maradt. Biztosított róla, hogy nem hagyja Jennit elveszni, majd Niall oldalára állt vissza, kinek családja ekkor lépett be az ajtón, így odamentek, és bemutatták Biankát. Lassan mindenkinek a családja megérkezett, mi behangoltunk, utoljára anyukám, a mostohaapám, és húgaim rkeztek meg. Kint már teltek meg a sorok, én pedig gyorsan köszöntöttem Őket. Anyukám körbenézett, majd feltett egy váratlan kérdést.

-Miért nincs itt a barátnőd? Már igazán találkozni akartam vele!

Szomorúan elmosolyodtam.

-Szakítottunk-mondtam, és már csak azt éreztem, ahogy Lottie megölel. Neki felvázoltam a tervemet, egyedül neki. Nem tudom miért, de benne megbíztam annyira, hogy megvitassam vele az ötletem. Nem támogatott, de azt mondta, ha nekem ettől jobb lesz, csináljam. De legyek benne biztos, hogy Jenninek ezzel nem jót teszek. Szóltak, hogy 5 perc múlva kezdünk. Pár utolsó simítás, és mikrofonnal a kezemben szorongtam a többi fiúval, majd szólítottak minket, mi pedig mentünk, és tettük, amit kell. Énekeltünk. Én pedig minden szomorúságomat beleadtam a dalainkba, talán remélve, hogy Jenni meghallja. Bár tudtam, ez nem fog megtörténni, én reméltem, és reméltem. Eldobtam magamtól a kincset amit az élet adott nekem, de nélküle is tudok élni. Legalábbis... Remélem.