"Érte"

Jesszus de röstellen magam! remélem valaki még maradt, aki olvassa a blogot, mert fuuu nagyon nagyyon régen volt rész és ÁÁÁÁÁ nagyon sajnáljuk de suli meg a msik két blog, elvagyunk havazva. Ihlet sem volt, de ezzel a kanyarral már ígérhetem, lesznek részek, tudunk miről írni, mert ez a nem tudjuk már hova nyálazzunk kezdett idegeinkre menni, szóval itt egy adag nyál meg egy nagy adag kevésbé és a kövivel igyekszünk. A blogunk pedig egy ideje már túllépte az egy évet WÁÓ!!

63.rész

"Érte"

Február 23.

Jenni

Lou ma megy világ körüli turnéra. Na, igen. Én pedig egyedül keltem a szobámban, és egészen délig ott is maradtam, mikor is Louis felhívott. Átverekedtem magam a takaróimon, és vigyorogva felkaptam a telefonom.

-Szupersztár!

-Jenni!-hangja szomorú volt. Nem értettem miért. Mindig vidám. Most pedig... Nem.

-Mi a baj?

-Semmi csak... Ide tudsz jönni?

-Hova?

-A házatok elé.

-Persze... – letettem és felkaptam magamra valami elviselhető göncöt, ami leggyorsabban tudtam. Lerohantam a lépcsőn és feltéptem az ajtót. Lou ott állt a maga szerénységével, és szomorúan nézett rám. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam, amit meglepetésemre nem viszonzott. Megfogtam a kezét és beljebb akartam húzni, de nem mozdult.

-Jenni, mondanom kell valamit – kezdte, és hangja megbicsaklott. Rémisztően ismerős volt a jelenet. Mintha már megtörtént volna ezelőtt... Hát persze! Amikor megcsalt és szakítottunk. Várjunk... Akkor most... Könnyek gyűltek a szemembe. Nem, ez nem történhet meg! Nem velem! Nem velünk! Annyira szerettük egymást. Mindig, minden körülmények között ott voltunk egymásnak. Harcolt értem. Megtartott. És most eldob magától?

-Szakítani akarsz? – nyögtem ki első gondolatomat, mire Lou meglepődött, de lehajtotta a fejét.

-Igen-motyogta. Egy világ tört össze bennem. Annyira boldogok voltunk. Az életemet rábíznám, és most elhagy.

-Miért?-kérdeztem. Utálok ajtót csapkodva, méltóságtól megfosztva szakítani. Az szánalmas, és lealacsonyító. Senkinek nem engedném, hogy meglássa a könnyeim. Pedig Louis mellett kiolvadtak az érzéseim. Szerettem, nevettem, sírtam, és nem csak amikor hangulatingadozásom volt, hanem mindig. Mellette önmagam voltam.

-Mert nem szeretlek többé – ez a pár szó vízhangot vert a fejemben. Ez nem történhet meg! Könnyek csorogtak le az arcomon. Hazudik! Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Tegnap este nála voltunk és a zuhany alatt szeretkeztünk. Mielőtt hazajöttem volna, a hajamba búgta, hogy szeret. Túl sokszor mondta azt, hogy szeret. Túl sokszor bizonyított ahhoz, hogy ezt elfogadjam. Elgyengülve ejtettem be vállaimat, és összeszorítottam az öklömet. A vállamhoz ért, mire automatikusan lendült a kezem, és pofon vágtam. Remegtem a méregtől, szomorúságtól és a fájdalomtól. A cserbenhagyás érzése csak nőtt, és nőtt.

-Te szemét! Te szemét, hazug állat! – Könnyeim elkezdtek csorogni és berohantam a házba, becsaptam az ajtót, és felrohantam a szobámba. Senki nincs otthon. Így sírhatok, annyit, amennyit akarok. Leborultam a földre és oda potyogtattam a könnyeket. Miért tette ezt? Nem hiszem el, hogy elvesztette az érzéseit irántam. Akkor a szemembe mondta volna. Elfogadni? Talán... Túlélni? Már kevésbé tűnik valósnak. Ő volt a szerelem számomra. Ő volt... A Nagy Ő. Miatta adtam fel a régi szokásaim, a falaimat lerombolta, és a mosolyát költöztettem be. Most pedig a mosolya eltűnik, bennem pedig marad a nyomor, az üresség. Nem tudja, mit tesz velem ez az érzés. Én számára mindig a megrettenhetetlen NŐ voltam. Aki nem sír, aki nem érez, aki csak neki él. Miért tette ezt? Miért teszi tönkre az életem? Bevallom, nem mindig volt könnyű velem, de vele sem. Sem a rajongóival, akiket belerángattunk a kapcsolatunkba. Szerettük ezt csinálni, tudatni mindenkivel, hogy boldogok vagyunk. Észre se vettük, és éket vert volna közénk? A legjobban mégis az fáj, hogy neki adtam magam. Az érzelmeim után mentem, és nem az agyam után. Lehet, hogy csak a tini-faszhiány-szindróma miatt, vagy csak mert meg akartam adni neki, amit senkinek azelőtt. Különlegessé tenni számára az egészet. De még így is szerencsés vagyok, mert akkor szerelmes volt belém. Ezren cserélnének velem, de vajon most is ezt tennék? A nyomás, ami rám nehezedett, elviselhetetlen volt. Több órás sírás után kaptam egy SMS-t Emitől, amiben közli velem, hogy hazajön. Gondolom Louis közölte velük, hogy azért nem vagyok ott, mert szakított velem. Nem akartam szólni neki, mert ez az utolsó közös estéje Zaynnel, és nem akartam, hogy rám pazarolja. Bár, ha belegondolok, én is megtettem volna érte ezt. De nem engedhettem, hogy megtörve lásson. Mivel jól tudom, legalább egy óra mire ideér, lezuhanyoztam, átöltöztem, feldagadt szemeimet pedig uborkák alá tettem. Negyed órát feküdtem ubikkal a szememen, mikor meguntam, és egyszerűen megettem őket. Sminket nem tettem vöröslő szemeimre, de mikor megpillantottam magam, elszörnyedtem. Jobban kiakasztott ez az egész ahhoz, hogy eljátszam a sértetlent. Emi azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak már legramatyabb állapotomban is. Sírósan, megtépve, kialvatlanul, berúgva. Ő az egyik a kevesek közül, aki talpra tud állítani. Megfésültem a hajam, és visszaöltöztem a kinyúlt melegítőmbe. Talán 10 perc múlva nyílt a bejárati ajtó, én pedig lerohantam, és Emi nyakába vetettem magam, majd kieresztettem könnyeimet. Nem szólt semmit, csak betámogatott a nappaliba, és leültetett a kanapéra. Kezében egy szatyor volt, amit rögtön elmartam tőle. Jól gondoltam, csoki volt benne és zsepi. Emi mindig tudta mire van szükségem. Nem szavakra, nem hamis ígéretekre, hanem törődésre, és sok csokira. Mi pedig ott ültünk, csokit eszegetve, míg én kisírtam magamból mindent, és a végére már könnyem sem maradt, az orrom is folyt, zsibbadt az egész fejem, és levegőt is alig kaptam. Ekkor képes voltam elmesélni Eminek az egészet. Történetem végén, szipogva nyúltam egy újabb kocka csokiért.

-Ezt nem hiszem el! Hogy volt képes erre? – háborodott föl – Olyan nyílván valóan szeret téged!

-Mi? – kérdeztem vissza erőtlenül.

-Hát, beesett a stadionba, bejáratta a hangját, hülyéskedett mindenkivel, tette a szokásosat, de mindenkinek feltűnt milyen zaklatott is valójában. Harry megkérdezte mi a baj, erre kinyögte, hogy szakítottatok, és eléggé úgy tűnt, hogy egy könnycsepp csurgott le az arcán. Mindenki ledöbbent, én meg felpofoztam, ordítottam vele egy sort, és eljöttem-zárta le a történetet. Elmosolyodtam. Ha én nem is szeretem a drámázást, Emi annál inkább nehezebben viseli az érzelmi terrort. Magamhoz öleltem, Ő pedig se szó, se beszéd, viszonozta.

-Nagyon sajnálom Jenni! Tudom mennyit jelent neked – suttogta, mire újra könnyek kezdtek gyülekezni a szemem sarkában.

-Túl sokat – szipogtam, és ekkor kivágódott az ajtó, amin Apa és Anya lépett be. Vidáman kacagtak valamin, majd benyitottak, és lefagyott arcukról a mosoly.

-Mit csinált?-kérdezte rögtön Apu, idegesen tekintve rám, és Emire.

-Szakított velem-nyögtem ki, mire anya súgott apának valamit, amiért Ő elhagyta a szobát, anya pedig mellém ült.

-Kicsim, ugye tudod, hogy Louis nagyon szeret téged?-kérdezte, és kisimított egy tincset az arcomból.

-Nem. Azt mondta már nem szeret többé. Nincsenek felém érzései – szipogtam, és egy újabb zsepiért nyúltam.

-Biztos vagyok benne, hogy nem ez a valódi oka annak, amiért véget vetett a köztetek folyó dolgoknak. Aki képes arra, amire Ő, egy lányért, az csak szerelmes lehet. A szerelem pedig nem múlik, csak nemesedik.

-Ez mind szép és jó, de nekem nem elég. Nekem Louis kell!-felvisítottam és zokogni kezdtem. Újra. Nem tudtam megállítani a leépülést magamban. Amikor először szakítottunk, nem volt ilyen szörnyű. Talán, mert akkor én dobtam ki Lout, nem Ő engem. Ő is így érezhette magát? Sírt utánam egy napot? Kettőt? Vagy csak megrántotta a vállát, és tovább lépett? Nem, hiszen bekűzdötte magát mellém, de én nem vagyok képes erre. Szakítani a dolgok végét jelenteni, nem kipróbálni, meddig bírjuk egymás nélkül, aztán visszarohanni a másikhoz. Felvánszorogtam a lépcsőkön, ledobáltam a ruháimat, és a szekrényemben kezdtem turkálni, míg meg nem leltem a killersös pólóját. Imádom ezt a bandát, imádom ezt a pólót, és bár jelen pillanatban utálom, de valójában Louist is imádom. Teljes szívemből. De ha Ő nem akar engem, akkor nem tehetek semmit. Ő azért próbálkozott, mert tudta, hogy szeretem. Én pedig azért nem próbálkozom, mert tudom, már nem szeret.

Louis

Megtehettem volna, hogy csak megfordulok, és azt mondom csak egy vicc volt. Még mindig könnyebb lenne pár napig elviselnem durcás Jennit, mint az, hogy nélküle maradjak örökre. Én pedig pont az utóbbit választottam. Hogy miért? Mert nem akartam, hogy az egész fiatalságát arra pazarolja, hogy lesi, mikor tud kijönni hozzám, vagy egyszerűen mikor jutok vissza hozzá. Nem, ez nem kapcsolat. Nekem biztosan nem, és neki sem. Megmondta, még az elején, neki nem Én kellek. Nem az én... fajtám. Neki olyan kell, aki nap, mint nap mellette áll, támogatja és harcol érte. Ez az ember nem én vagyok. Nem tudok 0-24-ben mellette lenni, nem tudom támogatni, és most már nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy harcoljak érte. Előtte ott az élet, 18 éves, szabad! Én sem vagyok öreg, de engem beskatulyáztak. Ezért tettem az egészet. Azt akarom, hogy találjon valakit, aki nem én vagyok. Aki nem sztár, aki miatt nem kell annyi utálatot elviselnie. Aki szereti, legalább fele annyira, mint én tenném. És miért pont ezt a módot választottam? Egyszerű. Jenni a világ leglogikusabb embere. Ha valaki azt mondja nem, Ő nem harcol feleslegesen. Nem fog sehová követni, nem fog térden állva könyörögni – bár kétlem, hogy ez valaha is megtörténhet – hanem csak hagyja, had menjek, ha menni akarok. Nem akarok menni. Vele akarok maradni. Érezni akarom magam mellett. Minden este. Akarom Őt, ahogy még senki mást ezen a bolygón. A karjaimban akarom tartani esténként, a hajába akarok túrni, amikor csak akarok, a szemeit akarom bűvölni, a mosolyát csodálni. Ez az ok, amiért elhagytam. Mert ezt egyikünk sem adhatja meg a másiknak. Én turnézok, Jenni tanul. Aztán Ő dolgozik, én is. Ez ösztönzött arra, hogy engedjem el Őt. Mert neki még van esélye élni. Szórakozhat, csalódhat, összetörhet, lustálkodhat napokig, nevethet, a barátaival lehet, és bulizhat. Övé az élet. Én pedig csak megnehezítettem számára. Ott van millió srác, akik térdre borulnának előtte, és felteszem, életük végéig a tenyerükön hordoznák, és bár jól tudom, Jenninek nem ilyen kell, megérdemelné. Megérdemli. Igazából nálam mindenki jobb lenne, mert én csak azt az egyet nem tudom odaadni, amire igazán szüksége lenne. Az időmet. Mert olyanom nekem nincs. Hiába is akarnám letagadni, nekünk végünk lett volna. Nincs időnk egymásra, és amikor van, valljuk be... Csak szeretkeztünk. Ettünk, dugtunk, és aludtunk. Nem mondom, hogy rossz volt, de Ő ennél többet érdemel. És ha én nem is adhatom meg neki, a szerelmem örökre az övé.

Kicsit késve értem oda az O2-höz, és rögtön mentem a többiekhez. Emi Zayn ölében csücsült, és elmélyülve beszélgettek. Valamiért most bennük is magunkat ismertem fel, így inkább Niall felé fordultam. Hiba volt. Biankát tolta éppen falhoz, aki felnevetett, majd elmélyülten csókolózni kezdtek. Persze, Ők együtt vannak. Valaki legalább meg tudta tartani a maga Summersét. Harry és Liam elpárolódtak, így egy kicsit viccelődtem pár emberrel, majd az énektanár összehívott minket. Bemelegíteni akartuk a hangszalagjainkat, ami nekem nem akart összejönni. Mindig elkalandoztam, és nem jöttek ki jól a hangok. Harry tette fel a nagy kérdést.

-Louis, mi a baj? Jenni miért nincs itt?-mindenki elhallgatott. Hazz szemében tisztán láttam, hogy sejti mi történt. Nagy levegőt vettem, a földre szegeztem a tekintetem és kiböktem.

-Szakítottam vele – felpillantottam, és mindenki egy nagy kérdőjellel a szemében nézett rám. Először Emi szólalt meg.

-Te balfasz! – szinte reagálni sem volt időm, már is a keze csattant az arcomon. Pont úgy, mint Jennié. Könnyek gyűltek a szemembe.

-Sajnálom! Sajnálom! – motyogtam, és letöröltem a kicsurranó könnyeimet.

-Hát sajnálhatod is! – kiáltott fel Bianka – Tudod te egyáltalán, mit jelentesz Jenninek? Arról már ne is beszéljünk milyen undorítóan szeretted Őt! Mondj egy okot, amiért ne törjem be az arcodat cuki fiú! – dühöngött tovább. Azt hiszem Zayn és Niall nem elég tökösek ahhoz, hogy a barátnőiket leállítsák. Vagy ők is egyetértenek velük. Amit nem csodálnék! Zayn és Jenni néha annyira egymásra tudtak hangolódni, mintha testvérek lennének. Niall és Jenni nem igazán beszélt egymáshoz, de feltételezem elég jóban voltak. Harry egyértelműen oda volt Jenért. Liam pedig ugyanúgy volt Vele, mint Niall.

-Érte tettem-válaszoltam a kérdésére, és szemébe néztem. Eddig nem vettem észre, de hasonlít a húgához. Ha másban nem is, a szemei és a haja szinte ugyanazok. Ez pedig gombócot költöztetett a torkomba. Meghatottságom Biankát a szemének forgatására ösztönözte.

-Jajj, ne hogy sírj már, csak mert hasonlítok a húgomra! Mi az hogy érte?

-Nem akarom, hogy rám vesztegesse az idejét. Én nem neki való vagyok. Nem adom meg neki, amire szükségem van. Fiúk, ha magatokba néztek, főleg Harry és Liam, jól tudjátok miért engedtem el.

-Igazából, Zoé meg én egy ideje nem igazán, hogy is mondjam... járunk.

-Ahogy én se Axival-nyögték ki, mire kicsit felbolydult a társaságunk.

-Karácsonykor eljöttek, és megbeszéltük, hogy ez nem mehet tovább. Ennyi történt-vont vállat Liam. Talán neki nem jelentett annyira sokat Zoé, mint Harrynek Axi. Szerintem nem is igazán szerette Zoét. De Harry imádta azt a lányt. Különös.

-Én is pont ezért tettem. Amit én adok neki, az kevés. Ezért tettem. Nehéz, de tudom, egyszer meg fogjátok érteni. Addig is szeretném, ha Jenni nem tudná a valódi okomat. Még mindig nagyon szeretem, csak meg akarom adni neki a szabadság érzését, ami nekem nem adatott meg. Szóval Emi, kérlek... Ne mond el Jenninek, hogy valójában mennyire szeretem, és csak ezért teszem. Remélem elfogadjátok a döntésem. Mert ez csak ránk tartozna. De jól tudom, mindent megtennétek érte, hogy megjavítsátok, amiért köszönet jár, de visszautasítom. Te elmondod Jennek, hogy nálam csak jobbat találhat, te pedig nem kezdesz ármányos terveket szövögetni! Csak annyit kérek, engedjetek el minket!-mondtam Eminek majd Biankának. Meghatódva bólintottak. Ha a fiúk nem is fogják teljesen megérteni elsőre a Harry szerinti „biztos pina kidobása” tervemet, Ők ketten értik. Felfogják mekkora szeretet kellett ahhoz, hogy el tudjam engedni. Emi megölelt, majd elment, Bianka pedig velem maradt. Biztosított róla, hogy nem hagyja Jennit elveszni, majd Niall oldalára állt vissza, kinek családja ekkor lépett be az ajtón, így odamentek, és bemutatták Biankát. Lassan mindenkinek a családja megérkezett, mi behangoltunk, utoljára anyukám, a mostohaapám, és húgaim rkeztek meg. Kint már teltek meg a sorok, én pedig gyorsan köszöntöttem Őket. Anyukám körbenézett, majd feltett egy váratlan kérdést.

-Miért nincs itt a barátnőd? Már igazán találkozni akartam vele!

Szomorúan elmosolyodtam.

-Szakítottunk-mondtam, és már csak azt éreztem, ahogy Lottie megölel. Neki felvázoltam a tervemet, egyedül neki. Nem tudom miért, de benne megbíztam annyira, hogy megvitassam vele az ötletem. Nem támogatott, de azt mondta, ha nekem ettől jobb lesz, csináljam. De legyek benne biztos, hogy Jenninek ezzel nem jót teszek. Szóltak, hogy 5 perc múlva kezdünk. Pár utolsó simítás, és mikrofonnal a kezemben szorongtam a többi fiúval, majd szólítottak minket, mi pedig mentünk, és tettük, amit kell. Énekeltünk. Én pedig minden szomorúságomat beleadtam a dalainkba, talán remélve, hogy Jenni meghallja. Bár tudtam, ez nem fog megtörténni, én reméltem, és reméltem. Eldobtam magamtól a kincset amit az élet adott nekem, de nélküle is tudok élni. Legalábbis... Remélem.