Eric

Hahiii jöttem résszel! Mondtam hogy sietek! Lehet hogy nem a legjobb, de :D Nekem tetszik. Furcsa ember vagyok
Emily

64.rész

Eric

Jenni

Életem legrosszabb hétvégéjén voltam túl. Mégis felálltam, megráztam magam, és hétfő reggel mosolyogva bírtam köszönni Katenek és Zacknek. Persze tudták mi történt, hiszen a barátaim, így elmondtam nekik. Nem várták el tőlem, hogy tartsam magam, így meglepte Őket, mikor mosolyogva öleltem meg őket. Felmentünk a terembe, és kipakoltuk az irodalom cuccunkat. Mint mindig, most is elsőként értünk be, majd szép lassan Dean, Max és Josh is megérkezett. Josh mellett pedig egy váratlan személy állt, a kezét fogva. Hope. Végre! Annyi ideje húzták már ezt a dolgot! Josh nem akarta Hopeot, mert állítása szerint még mindig szeret, amit én megtagadtam, mert sosem szeretett igazán. Most pedig együtt vannak. Legalább egy jó hír. Mindenki különbözően reagálta együttlétüket, de kivétel nélkül örültünk nekik. Mármint én igazán próbáltam örülni, de látni más boldogságát, nagyon nehéz volt. Elnézést kértem, és gyorsan lépkedve bemenekültem a női mosdóba, ahol egy fülkébe zárkóztam be és pityeregtem egy sort. De ez nem tarthatott sokáig, mert becsöngettek. Így megtöröltem a szemem, leszedtem a lefolyó sminkemet, és visszaballagtam a terembe. Mindenki hangoskodott, így a bejövetelem nem tűnt fel senkinek. Hangtalanul leültem a helyemre. Emi megsimogatta a hátam, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Bólintottam, majd Kate felé fordultam, aki elszörnyedve nézett rám.

-Jenni, nagyon szarul nézel ki – bágyadt mosolyt eresztettem felé.

-Köszönöm-itt lezárult a beszélgetés, mert bejött a tanár. Lényegében az egész napom azzal telt, hogy a lehetetlent csináltam. Túléltem. Mosolyogtam. Nevettem. Talán az is segített, hogy mindenki tudta, korai erről faggatni engem. Meg persze kerültek minden témát, ami érinthetett volna. Szóval nagyrészt sminkekről beszélgettünk, ruhákról, könyvekről, filmekről és ilyesmi semleges témákról. Hát, nem mondom, hogy rossz volt, de kicsit szánalmasnak tűnt a helyzet, hogy senki nem meri felhozni, mert félnek a reakciómtól. Ez pedig gyengévé tett, amit sosem szerettem. Dögölj meg Louis Tomlinson! Dögölj meg, ott ahol vagy! Nem arra lenne szükségem, hogy pátyolgassanak, hanem arra, hogy átölelj és szeress! De te eldobtál magadtól! Baszódj meg! Remélem, találsz magadnak egy lányt, akit megdöngethetsz, amikor akarsz! Gondolom ezért hagytál el. Mert körbe akarod kúrni a világot. Nem érdekel. De nem hagyom, hogy elvedd tőlem a büszkeségemet. Ezt nem!

 A nap végére mindenkiből elegem lett, délben meguntam mindenkit, és egy őrültebb pillanatomban elmenekültem előlük, és megmondtam, hogy nem akarok velük többet beszélgetni. Suli után köszönni se köszöntem, rohantam a kocsihoz. Emi úgyis Zaynnel találkozik, amíg még itt vannak Londonban. Beindítottam a kocsit, és nem haza mentem, hanem a lovardába. Közben dobtam egy SMSt Ericknek, hogy 1 óra és ott vagyok, nyergeljen. Kimegyünk.

Mikor az istállókhoz értem, már ott állt Louis, a lovam, és Eric, egy sárga kancával. Nem kérdezett semmit, csak a kezembe adta a kantárt. Én sem mondtam semmit, csak felpattantam a lóra – farmerben nem valami kényelmes – és elindultam. Eric utánam. Most gyorsaságra volt szükségem, így egy kis bemelegítés után kimentünk terepre, ahol vágtára ösztökéltem a lovam. Fantasztikus volt, ahogy a szél belekap a hajamba, a szembeszél könnyessé teszi a szemeim, és a sebesség magával ragad. Nem is tudom, mikor szerettem meg vágtázni, de nagyon jó érzés volt. A titkos mezőnkre érve kikötöttem kicsit túlhajtott lovamat, és ledobtam magam a fűre. Eric is csatlakozott hozzám, majd várt pár percet, én pedig a mellkasára borultam, és sírni kezdtem. Átölelt, és ölelésében tartva várt. Várt, amíg kiadom magamból. Én pedig kiadtam. Kiríttam a bánatomat. Ez a fél óra pedig többet ért, mint egy egész hétvége. Pár hüppögés és egy-két hajsimítgatás után mesélni kezdtem. Mindent. Az érzelmeimet, mennyire megzavarodtam, és mennyire szeretem, de utálom is most. Mennyire szeretném megtartani, de Ő nem akarja. Elmeséltem mi történt, Ő pedig hallgatott. Hallgatott, mert igazán csak erre volt szükségem. Arra, hogy valaki meghallgasson, aztán felálljon, leporoljon, és megkérdezze, egyébként minden rendben van-e. És Eric pont ezt tette. Ezzel pedig felmentett engem egy időre az önsajnálattól. Mert Ő nem sajnált. Nem mondta, hogy Lou egy borzalmas ember, mert jól tudja, szeretem, annak ellenére, hogy elhagyott. Nem mondja, hogy Louis oktalanul tette, mert biztos volt oka, csak én ezt nem tudom. De a legfontosabb az volt, hogy mielőtt visszaindultunk volna, megfogta a kezem.

-Szereted annyira Őt és Magad, hogy megmutatod neki, mit dobott el magától? Mutasd meg neki, te még mindig az a szédületes csaj vagy akibe beleesett, és akiért gondolom még mindig odavan. Ezen egy csitri sem változtathat. Mutasd meg neki, te vagy a Nő, akire szüksége van, de már nem kaphat meg! Szégyenüljön meg Ő! Ne te! – bíztatott, mire igazat kellett neki adnom. Egyedül Lou az, akinek szenvednie kell. Ha pedig látja, milyen boldog is vagyok nélküle, látni fogja, ugyanaz maradtam nélküle is.

Késő este indultam haza, miután végig beszéltük a délutánt. Az, miről, gondlom egyértelmű. Összegyűjtöttük egy lapra, miket szerettem Louisban ( sok rajongó meglepetésére kell mondjam, a pénze nem szerepelt a lapon ) és utána eltéptem. Ezzel a tépéssel próbáltam megszabadulni az emlékeimtől. Lényegében jó érzéssel tölt el, hogy megtehettem. A sötét ég alatt vezetve elgondolkodtam. Miért siratom egyáltalán? Mert összetört? Nem. Mert szerettem és elhagyott. Talán ez lenne a helyes. Vagy... Nem is tudom. Egyszerűen fogalmam sincs mi van velem, de elég a mosolyára gondolnom, a nevetésére, és máris gombóc lesz a torkomban. Ezt teszi a viszonzatlan szerelem. Ezt teszi a szakítás. Zöldre váltott a lámpa, így elindultam, mikor a baloldalamról fény világította meg az arcomat. Ez csak egyet jelenthet. Oldalra kaptam a fejem, és egy fekete autó száguldott az enyém felé az üres utcán. Gyorsítottam és ki akartam kerülni, de már csak a csattanást hallottam és bevertem a fejem. Ezután minden elsötétült, maradt a fájdalom, amjd annyi se. Pedig inkább éreztem volna a fájdalmat mint az ürességet. A nagy ürességet...

"Érte"

Jesszus de röstellen magam! remélem valaki még maradt, aki olvassa a blogot, mert fuuu nagyon nagyyon régen volt rész és ÁÁÁÁÁ nagyon sajnáljuk de suli meg a msik két blog, elvagyunk havazva. Ihlet sem volt, de ezzel a kanyarral már ígérhetem, lesznek részek, tudunk miről írni, mert ez a nem tudjuk már hova nyálazzunk kezdett idegeinkre menni, szóval itt egy adag nyál meg egy nagy adag kevésbé és a kövivel igyekszünk. A blogunk pedig egy ideje már túllépte az egy évet WÁÓ!!

63.rész

"Érte"

Február 23.

Jenni

Lou ma megy világ körüli turnéra. Na, igen. Én pedig egyedül keltem a szobámban, és egészen délig ott is maradtam, mikor is Louis felhívott. Átverekedtem magam a takaróimon, és vigyorogva felkaptam a telefonom.

-Szupersztár!

-Jenni!-hangja szomorú volt. Nem értettem miért. Mindig vidám. Most pedig... Nem.

-Mi a baj?

-Semmi csak... Ide tudsz jönni?

-Hova?

-A házatok elé.

-Persze... – letettem és felkaptam magamra valami elviselhető göncöt, ami leggyorsabban tudtam. Lerohantam a lépcsőn és feltéptem az ajtót. Lou ott állt a maga szerénységével, és szomorúan nézett rám. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam, amit meglepetésemre nem viszonzott. Megfogtam a kezét és beljebb akartam húzni, de nem mozdult.

-Jenni, mondanom kell valamit – kezdte, és hangja megbicsaklott. Rémisztően ismerős volt a jelenet. Mintha már megtörtént volna ezelőtt... Hát persze! Amikor megcsalt és szakítottunk. Várjunk... Akkor most... Könnyek gyűltek a szemembe. Nem, ez nem történhet meg! Nem velem! Nem velünk! Annyira szerettük egymást. Mindig, minden körülmények között ott voltunk egymásnak. Harcolt értem. Megtartott. És most eldob magától?

-Szakítani akarsz? – nyögtem ki első gondolatomat, mire Lou meglepődött, de lehajtotta a fejét.

-Igen-motyogta. Egy világ tört össze bennem. Annyira boldogok voltunk. Az életemet rábíznám, és most elhagy.

-Miért?-kérdeztem. Utálok ajtót csapkodva, méltóságtól megfosztva szakítani. Az szánalmas, és lealacsonyító. Senkinek nem engedném, hogy meglássa a könnyeim. Pedig Louis mellett kiolvadtak az érzéseim. Szerettem, nevettem, sírtam, és nem csak amikor hangulatingadozásom volt, hanem mindig. Mellette önmagam voltam.

-Mert nem szeretlek többé – ez a pár szó vízhangot vert a fejemben. Ez nem történhet meg! Könnyek csorogtak le az arcomon. Hazudik! Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Tegnap este nála voltunk és a zuhany alatt szeretkeztünk. Mielőtt hazajöttem volna, a hajamba búgta, hogy szeret. Túl sokszor mondta azt, hogy szeret. Túl sokszor bizonyított ahhoz, hogy ezt elfogadjam. Elgyengülve ejtettem be vállaimat, és összeszorítottam az öklömet. A vállamhoz ért, mire automatikusan lendült a kezem, és pofon vágtam. Remegtem a méregtől, szomorúságtól és a fájdalomtól. A cserbenhagyás érzése csak nőtt, és nőtt.

-Te szemét! Te szemét, hazug állat! – Könnyeim elkezdtek csorogni és berohantam a házba, becsaptam az ajtót, és felrohantam a szobámba. Senki nincs otthon. Így sírhatok, annyit, amennyit akarok. Leborultam a földre és oda potyogtattam a könnyeket. Miért tette ezt? Nem hiszem el, hogy elvesztette az érzéseit irántam. Akkor a szemembe mondta volna. Elfogadni? Talán... Túlélni? Már kevésbé tűnik valósnak. Ő volt a szerelem számomra. Ő volt... A Nagy Ő. Miatta adtam fel a régi szokásaim, a falaimat lerombolta, és a mosolyát költöztettem be. Most pedig a mosolya eltűnik, bennem pedig marad a nyomor, az üresség. Nem tudja, mit tesz velem ez az érzés. Én számára mindig a megrettenhetetlen NŐ voltam. Aki nem sír, aki nem érez, aki csak neki él. Miért tette ezt? Miért teszi tönkre az életem? Bevallom, nem mindig volt könnyű velem, de vele sem. Sem a rajongóival, akiket belerángattunk a kapcsolatunkba. Szerettük ezt csinálni, tudatni mindenkivel, hogy boldogok vagyunk. Észre se vettük, és éket vert volna közénk? A legjobban mégis az fáj, hogy neki adtam magam. Az érzelmeim után mentem, és nem az agyam után. Lehet, hogy csak a tini-faszhiány-szindróma miatt, vagy csak mert meg akartam adni neki, amit senkinek azelőtt. Különlegessé tenni számára az egészet. De még így is szerencsés vagyok, mert akkor szerelmes volt belém. Ezren cserélnének velem, de vajon most is ezt tennék? A nyomás, ami rám nehezedett, elviselhetetlen volt. Több órás sírás után kaptam egy SMS-t Emitől, amiben közli velem, hogy hazajön. Gondolom Louis közölte velük, hogy azért nem vagyok ott, mert szakított velem. Nem akartam szólni neki, mert ez az utolsó közös estéje Zaynnel, és nem akartam, hogy rám pazarolja. Bár, ha belegondolok, én is megtettem volna érte ezt. De nem engedhettem, hogy megtörve lásson. Mivel jól tudom, legalább egy óra mire ideér, lezuhanyoztam, átöltöztem, feldagadt szemeimet pedig uborkák alá tettem. Negyed órát feküdtem ubikkal a szememen, mikor meguntam, és egyszerűen megettem őket. Sminket nem tettem vöröslő szemeimre, de mikor megpillantottam magam, elszörnyedtem. Jobban kiakasztott ez az egész ahhoz, hogy eljátszam a sértetlent. Emi azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak már legramatyabb állapotomban is. Sírósan, megtépve, kialvatlanul, berúgva. Ő az egyik a kevesek közül, aki talpra tud állítani. Megfésültem a hajam, és visszaöltöztem a kinyúlt melegítőmbe. Talán 10 perc múlva nyílt a bejárati ajtó, én pedig lerohantam, és Emi nyakába vetettem magam, majd kieresztettem könnyeimet. Nem szólt semmit, csak betámogatott a nappaliba, és leültetett a kanapéra. Kezében egy szatyor volt, amit rögtön elmartam tőle. Jól gondoltam, csoki volt benne és zsepi. Emi mindig tudta mire van szükségem. Nem szavakra, nem hamis ígéretekre, hanem törődésre, és sok csokira. Mi pedig ott ültünk, csokit eszegetve, míg én kisírtam magamból mindent, és a végére már könnyem sem maradt, az orrom is folyt, zsibbadt az egész fejem, és levegőt is alig kaptam. Ekkor képes voltam elmesélni Eminek az egészet. Történetem végén, szipogva nyúltam egy újabb kocka csokiért.

-Ezt nem hiszem el! Hogy volt képes erre? – háborodott föl – Olyan nyílván valóan szeret téged!

-Mi? – kérdeztem vissza erőtlenül.

-Hát, beesett a stadionba, bejáratta a hangját, hülyéskedett mindenkivel, tette a szokásosat, de mindenkinek feltűnt milyen zaklatott is valójában. Harry megkérdezte mi a baj, erre kinyögte, hogy szakítottatok, és eléggé úgy tűnt, hogy egy könnycsepp csurgott le az arcán. Mindenki ledöbbent, én meg felpofoztam, ordítottam vele egy sort, és eljöttem-zárta le a történetet. Elmosolyodtam. Ha én nem is szeretem a drámázást, Emi annál inkább nehezebben viseli az érzelmi terrort. Magamhoz öleltem, Ő pedig se szó, se beszéd, viszonozta.

-Nagyon sajnálom Jenni! Tudom mennyit jelent neked – suttogta, mire újra könnyek kezdtek gyülekezni a szemem sarkában.

-Túl sokat – szipogtam, és ekkor kivágódott az ajtó, amin Apa és Anya lépett be. Vidáman kacagtak valamin, majd benyitottak, és lefagyott arcukról a mosoly.

-Mit csinált?-kérdezte rögtön Apu, idegesen tekintve rám, és Emire.

-Szakított velem-nyögtem ki, mire anya súgott apának valamit, amiért Ő elhagyta a szobát, anya pedig mellém ült.

-Kicsim, ugye tudod, hogy Louis nagyon szeret téged?-kérdezte, és kisimított egy tincset az arcomból.

-Nem. Azt mondta már nem szeret többé. Nincsenek felém érzései – szipogtam, és egy újabb zsepiért nyúltam.

-Biztos vagyok benne, hogy nem ez a valódi oka annak, amiért véget vetett a köztetek folyó dolgoknak. Aki képes arra, amire Ő, egy lányért, az csak szerelmes lehet. A szerelem pedig nem múlik, csak nemesedik.

-Ez mind szép és jó, de nekem nem elég. Nekem Louis kell!-felvisítottam és zokogni kezdtem. Újra. Nem tudtam megállítani a leépülést magamban. Amikor először szakítottunk, nem volt ilyen szörnyű. Talán, mert akkor én dobtam ki Lout, nem Ő engem. Ő is így érezhette magát? Sírt utánam egy napot? Kettőt? Vagy csak megrántotta a vállát, és tovább lépett? Nem, hiszen bekűzdötte magát mellém, de én nem vagyok képes erre. Szakítani a dolgok végét jelenteni, nem kipróbálni, meddig bírjuk egymás nélkül, aztán visszarohanni a másikhoz. Felvánszorogtam a lépcsőkön, ledobáltam a ruháimat, és a szekrényemben kezdtem turkálni, míg meg nem leltem a killersös pólóját. Imádom ezt a bandát, imádom ezt a pólót, és bár jelen pillanatban utálom, de valójában Louist is imádom. Teljes szívemből. De ha Ő nem akar engem, akkor nem tehetek semmit. Ő azért próbálkozott, mert tudta, hogy szeretem. Én pedig azért nem próbálkozom, mert tudom, már nem szeret.

Louis

Megtehettem volna, hogy csak megfordulok, és azt mondom csak egy vicc volt. Még mindig könnyebb lenne pár napig elviselnem durcás Jennit, mint az, hogy nélküle maradjak örökre. Én pedig pont az utóbbit választottam. Hogy miért? Mert nem akartam, hogy az egész fiatalságát arra pazarolja, hogy lesi, mikor tud kijönni hozzám, vagy egyszerűen mikor jutok vissza hozzá. Nem, ez nem kapcsolat. Nekem biztosan nem, és neki sem. Megmondta, még az elején, neki nem Én kellek. Nem az én... fajtám. Neki olyan kell, aki nap, mint nap mellette áll, támogatja és harcol érte. Ez az ember nem én vagyok. Nem tudok 0-24-ben mellette lenni, nem tudom támogatni, és most már nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy harcoljak érte. Előtte ott az élet, 18 éves, szabad! Én sem vagyok öreg, de engem beskatulyáztak. Ezért tettem az egészet. Azt akarom, hogy találjon valakit, aki nem én vagyok. Aki nem sztár, aki miatt nem kell annyi utálatot elviselnie. Aki szereti, legalább fele annyira, mint én tenném. És miért pont ezt a módot választottam? Egyszerű. Jenni a világ leglogikusabb embere. Ha valaki azt mondja nem, Ő nem harcol feleslegesen. Nem fog sehová követni, nem fog térden állva könyörögni – bár kétlem, hogy ez valaha is megtörténhet – hanem csak hagyja, had menjek, ha menni akarok. Nem akarok menni. Vele akarok maradni. Érezni akarom magam mellett. Minden este. Akarom Őt, ahogy még senki mást ezen a bolygón. A karjaimban akarom tartani esténként, a hajába akarok túrni, amikor csak akarok, a szemeit akarom bűvölni, a mosolyát csodálni. Ez az ok, amiért elhagytam. Mert ezt egyikünk sem adhatja meg a másiknak. Én turnézok, Jenni tanul. Aztán Ő dolgozik, én is. Ez ösztönzött arra, hogy engedjem el Őt. Mert neki még van esélye élni. Szórakozhat, csalódhat, összetörhet, lustálkodhat napokig, nevethet, a barátaival lehet, és bulizhat. Övé az élet. Én pedig csak megnehezítettem számára. Ott van millió srác, akik térdre borulnának előtte, és felteszem, életük végéig a tenyerükön hordoznák, és bár jól tudom, Jenninek nem ilyen kell, megérdemelné. Megérdemli. Igazából nálam mindenki jobb lenne, mert én csak azt az egyet nem tudom odaadni, amire igazán szüksége lenne. Az időmet. Mert olyanom nekem nincs. Hiába is akarnám letagadni, nekünk végünk lett volna. Nincs időnk egymásra, és amikor van, valljuk be... Csak szeretkeztünk. Ettünk, dugtunk, és aludtunk. Nem mondom, hogy rossz volt, de Ő ennél többet érdemel. És ha én nem is adhatom meg neki, a szerelmem örökre az övé.

Kicsit késve értem oda az O2-höz, és rögtön mentem a többiekhez. Emi Zayn ölében csücsült, és elmélyülve beszélgettek. Valamiért most bennük is magunkat ismertem fel, így inkább Niall felé fordultam. Hiba volt. Biankát tolta éppen falhoz, aki felnevetett, majd elmélyülten csókolózni kezdtek. Persze, Ők együtt vannak. Valaki legalább meg tudta tartani a maga Summersét. Harry és Liam elpárolódtak, így egy kicsit viccelődtem pár emberrel, majd az énektanár összehívott minket. Bemelegíteni akartuk a hangszalagjainkat, ami nekem nem akart összejönni. Mindig elkalandoztam, és nem jöttek ki jól a hangok. Harry tette fel a nagy kérdést.

-Louis, mi a baj? Jenni miért nincs itt?-mindenki elhallgatott. Hazz szemében tisztán láttam, hogy sejti mi történt. Nagy levegőt vettem, a földre szegeztem a tekintetem és kiböktem.

-Szakítottam vele – felpillantottam, és mindenki egy nagy kérdőjellel a szemében nézett rám. Először Emi szólalt meg.

-Te balfasz! – szinte reagálni sem volt időm, már is a keze csattant az arcomon. Pont úgy, mint Jennié. Könnyek gyűltek a szemembe.

-Sajnálom! Sajnálom! – motyogtam, és letöröltem a kicsurranó könnyeimet.

-Hát sajnálhatod is! – kiáltott fel Bianka – Tudod te egyáltalán, mit jelentesz Jenninek? Arról már ne is beszéljünk milyen undorítóan szeretted Őt! Mondj egy okot, amiért ne törjem be az arcodat cuki fiú! – dühöngött tovább. Azt hiszem Zayn és Niall nem elég tökösek ahhoz, hogy a barátnőiket leállítsák. Vagy ők is egyetértenek velük. Amit nem csodálnék! Zayn és Jenni néha annyira egymásra tudtak hangolódni, mintha testvérek lennének. Niall és Jenni nem igazán beszélt egymáshoz, de feltételezem elég jóban voltak. Harry egyértelműen oda volt Jenért. Liam pedig ugyanúgy volt Vele, mint Niall.

-Érte tettem-válaszoltam a kérdésére, és szemébe néztem. Eddig nem vettem észre, de hasonlít a húgához. Ha másban nem is, a szemei és a haja szinte ugyanazok. Ez pedig gombócot költöztetett a torkomba. Meghatottságom Biankát a szemének forgatására ösztönözte.

-Jajj, ne hogy sírj már, csak mert hasonlítok a húgomra! Mi az hogy érte?

-Nem akarom, hogy rám vesztegesse az idejét. Én nem neki való vagyok. Nem adom meg neki, amire szükségem van. Fiúk, ha magatokba néztek, főleg Harry és Liam, jól tudjátok miért engedtem el.

-Igazából, Zoé meg én egy ideje nem igazán, hogy is mondjam... járunk.

-Ahogy én se Axival-nyögték ki, mire kicsit felbolydult a társaságunk.

-Karácsonykor eljöttek, és megbeszéltük, hogy ez nem mehet tovább. Ennyi történt-vont vállat Liam. Talán neki nem jelentett annyira sokat Zoé, mint Harrynek Axi. Szerintem nem is igazán szerette Zoét. De Harry imádta azt a lányt. Különös.

-Én is pont ezért tettem. Amit én adok neki, az kevés. Ezért tettem. Nehéz, de tudom, egyszer meg fogjátok érteni. Addig is szeretném, ha Jenni nem tudná a valódi okomat. Még mindig nagyon szeretem, csak meg akarom adni neki a szabadság érzését, ami nekem nem adatott meg. Szóval Emi, kérlek... Ne mond el Jenninek, hogy valójában mennyire szeretem, és csak ezért teszem. Remélem elfogadjátok a döntésem. Mert ez csak ránk tartozna. De jól tudom, mindent megtennétek érte, hogy megjavítsátok, amiért köszönet jár, de visszautasítom. Te elmondod Jennek, hogy nálam csak jobbat találhat, te pedig nem kezdesz ármányos terveket szövögetni! Csak annyit kérek, engedjetek el minket!-mondtam Eminek majd Biankának. Meghatódva bólintottak. Ha a fiúk nem is fogják teljesen megérteni elsőre a Harry szerinti „biztos pina kidobása” tervemet, Ők ketten értik. Felfogják mekkora szeretet kellett ahhoz, hogy el tudjam engedni. Emi megölelt, majd elment, Bianka pedig velem maradt. Biztosított róla, hogy nem hagyja Jennit elveszni, majd Niall oldalára állt vissza, kinek családja ekkor lépett be az ajtón, így odamentek, és bemutatták Biankát. Lassan mindenkinek a családja megérkezett, mi behangoltunk, utoljára anyukám, a mostohaapám, és húgaim rkeztek meg. Kint már teltek meg a sorok, én pedig gyorsan köszöntöttem Őket. Anyukám körbenézett, majd feltett egy váratlan kérdést.

-Miért nincs itt a barátnőd? Már igazán találkozni akartam vele!

Szomorúan elmosolyodtam.

-Szakítottunk-mondtam, és már csak azt éreztem, ahogy Lottie megölel. Neki felvázoltam a tervemet, egyedül neki. Nem tudom miért, de benne megbíztam annyira, hogy megvitassam vele az ötletem. Nem támogatott, de azt mondta, ha nekem ettől jobb lesz, csináljam. De legyek benne biztos, hogy Jenninek ezzel nem jót teszek. Szóltak, hogy 5 perc múlva kezdünk. Pár utolsó simítás, és mikrofonnal a kezemben szorongtam a többi fiúval, majd szólítottak minket, mi pedig mentünk, és tettük, amit kell. Énekeltünk. Én pedig minden szomorúságomat beleadtam a dalainkba, talán remélve, hogy Jenni meghallja. Bár tudtam, ez nem fog megtörténni, én reméltem, és reméltem. Eldobtam magamtól a kincset amit az élet adott nekem, de nélküle is tudok élni. Legalábbis... Remélem.

Boldog Karácsonyt!

Boldog karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak! Kevés időnk volt, így kimaradtunk, de pótolni fogunk!! Mindenkinek sikerekben gazdag új évet kíván az Emily&Ariel Co.

A mosoly, a telefon

Sziasztok! Fu, hát sajnálom, késői rész, de több blogunk is van, gimisek vagyunk, nincs időnk, satöbbi, de iparkodunk! Meg igazából ehhez a bloghoz már nem nagyon van ihletem, de ami még a fejemben van, azt majd leírom. Nem tudom Ariel hogy van ezzel. A blognak lesz folytatása, de az már kevésbé lesz fanfiction, bár a fiúkat nem tudnánk kiírni belőle, mivel szerepelniük abban is kell, de nem lesz számottevő szerepük, és a sztori sem ehhez lesz hasonlatos. Szóval egészen más lesz. Míg ebben a blogban inkább különböző kapcsolatokat próbáltunk megjeleníteni, addig abban egy kicsit más témát, a családot fogjuk feldolgozni. Tök, jó, már nem is tudok több társadalmi témát, amit nem dolgoztunk fel xd Abbahagyom a pofázást, jó olvasást!

62.rész

A mosoly, a telefon

Louis

-Vííí, de imádom a mosolyod!-ugrott a nyakamba Jenni. Nem tudom, mostanában mi történik vele. Már többször megjegyeztem, mennyire nem tudom felmérni a hangulatváltozásait. És ez most is így van. Mióta kiborult a bili, és megremegett az önbizalma, hihetetlen sebességgel változott át odaadó barátnővé. Mindenben igazat ad nekem, ha dühös vagyok, mindenáron lenyugtat, főz nekem, még a házamat is kitakarította, annak ellenére, hogy van takarítóm. Egészen biztos vagyok benne, hogy manipulálni akar, és akar valamit. Ez lehet, hogy mániákusnak hangzott, de ez így igaz. Jól tudom, Jenni mennyire akaratos, és manipulatív. Ez a legkisebb gyerekeknél általános tulajdonság. Engem pedig egy szép szóval is kutyává tud változtatni, mivel azzal is tisztában vagyok, hogy amúgy meg milyen természete van. És ez nem illik bele az uralkodó domina szerepébe. Nem mintha bármi problémám lenne ezzel a mostani énével, sőt! Szeretném tovább élvezni, mert így minden megváltozott. Ha egy nagyobb sértést is elejtek, csak nyel egyet, és nem kezd el veszekedni. Ez eddig nem volt megszokott. Most pedig... Az. Én pedig nem fogom megkérdezni mit szeretne, mert akkor befejezné a cukiskodást. Azt nem szeretném.

-Jó, jó-felnevettem és átöleltem a derekát. A kis szeretetroham után elengedtem és a türelmetlenül, de mégis mosolyogva várakozó Aaron kezébe nyomtam a két kávé árát. Elfoglaltuk a szokásos helyünket a sarokban.

-Nem izgulsz a vizsgák miatt?-tettem fel a kérdésemet, mire felmosolygott bögréjéből.

-Izgulsz a turné miatt?

-Ööö... Kicsit, persze, miért ne izgulnék?

-Ez az én válaszom is.

-És eldöntötted minek is akarsz tanulni végül?-Jenni most éli a pályaválasztási-pánikot. Ezerrel keresi a munkákat, akart már kriminológus lenni, de ezt elvetette, mert nincsenek érzelmei (nem egészen értettem ezt az összefüggést...), aztán volt a listán díjugrató, de nem akar versenyszerűen lovagolni. Akkor még volt újságíró, szakács, banki ügyintéző (ez nem volt akkora hülyeség, mert közgazdasági iskolába járt Magyarországon), meg még isten tudja mi.

- Reklámszöveg írónak-majdnem kiköptem a kávémat. REKLÁM-SZÖVEG-ÍRÓ! Kezdjük ott, Jennit életemben nem láttam még úgy, hogy fog egy füzetet, kizárja a világot és ír. A másik, hogy REKLÁM! Ami azt jelenti, megtagadja magát, és beadja a derekát az apjának, így pedig minden felhajtás felesleges volt, amit Ő és Én elviseltünk. Át fogja venni az apjától a céget. Persze nem gondolkodhatok az Ő fejével. Talán az erős, független nőt akarja megvalósítani, ami egész jól szokott neki menni, ha éppen rám is kiható kérdéseken egyedül dönt. Mindezek ellenére, felment bennem a pumpa.

-Komolyan? Nem gondoltam volna ezt rólad! Feladtad minden méltóságod, amit eddig összegyűjtöttél, és simán kidobtad az ablakon-felhorkantottam és idegesen markoltam a bögrémet, és dühösen frusztráltam a Louis feliratot az oldalán. Nem akartam rá nézni, mert tuti, hogy kitalálna valamit, amivel lenyugtat. Nem akartam lenyugodni! Egyszer végre ÉN akartam RÁ haragudni valamiért, ha nem is teljes joggal. Át akartam érezni, neki miért is olyan jó ez. Bár most tényleg megsértett. Megsértett, hogy megint megtörte a független, magabiztos nő képet a fejemben. Ilyenkor azt érzem, elvesztem azt, akit szeretek. És ez baromira fáj. Nem hiszem el, hogy meghunyászkodik a szülei akarata előtt!

-Louis!-lágyan beszélt hozzám, és végig simított a kezemen az övével, de elhúzódtam tőle. Sóhajtott.

-Sajnálom, tudom, neked ezt nehéz felfogni, de átgondoltam mindent. Apáéknak jogos érvei vannak, és az egész képzés két fél évig tart, hétvégenkénti tanításokkal. A 2 év végén leteszem a vizsgát, és van is szakmám. És ezzel nagyapa felvehet dolgozónak, és utána már nyugodtan a nevemre írathatja a céget, és nem úgy adja nekem, hogy semmit nem értek a reklámokhoz. Mert az egyéni kudarcom lenne, ha csak úgy a seggem alá tolnának egy céget. Meg akarok dolgozni érte, hogy ne úgy nézzenek rám a dolgozók, mint apuci örököse, hanem mint vezető, aki küzdött a címért. És ezt, csak úgy tudom elérni, ha értek valamihez. Sőt, így továbbra is minőségi munka fog kikerülni a kezünk alól. Továbbá egy egyéves igazgatói képzésen is részt fogok venni, hogy ne verhessenek át. A közgazdasági ismereteim miatt pedig pénzügyi fogalmakkal és ilyesmikkel tisztában vagyok. Érted már Louis? Ez fog engem azzá tenni, aki mindig is akartam lenni. Vezető.

A szónoklatára akaratlanul is felfogtam, ezzel a cselekedettel a családi csapdákat és további támadásokat is kicselez. Ugyanis mindenkit meg fog lepni ezzel. Feltételezem az igazgatóságot is és mindenki mást. Az én barátnőm! Megenyhülve néztem vissza rá, és egy kis unszolás után bővebben is mesélt a terveiről. Szeretem látni, ahogy bele lovallja magát valamibe, és akkor nem tud elszakadni a témától. Csak mondja, mondja, mondja, és addig nem áll le, míg mindent el nem magyarázott, ha csak félmondatok segítségével is.

-Ennyi?-kérdeztem, úgy egy óra után. Bólintott. Felálltunk, felvettük a kabátunkat, és kiléptünk az utcára, ahol csöpögött az eső. Megfogta a kezem és hozzám bújt. Szerettem a közelségét. De még mindig nem hagyta abba a bújást. Valamit akar még mondani. Hozzám mentünk, mivel szombaton általában nálam alszik. Lecuccoltunk, és beheveredtünk a tv elé, egy tál popcorn és egy üveg kóla kíséretében. Feláldozhatókat néztünk, Jenni imádja. Már vagy háromszor megnéztük együtt, de mindig ugyanúgy reagál mindenre. Mivel engem nem kötött le annyira, a hajával játszottam.

-Louis. Mondanom kell valamit!-most ugrik a majom a zsákba!

-Mond!-egy tincset csavartam az ujjam köré.

-2 hetet késik-mi? Ez miért számít? Komolyan, először le sem esett miért mondja. Aztán amikor rájöttem...

-Hogy mi?! De szokott késni, nem?-aggodalmaskodtam.

-Lou! Persze, hogy szokott! De nem két hetet. Nem 12 éves vagyok!

-Ezzel most azt akarod mondani, hogy terhes vagy?

-Hát, úgy tűnik!

- Mi az, hogy úgy tűnik?-háborodtam fel-Csináltál valami tesztet?-eltaszítottam, hogy egymással szembe legyünk, de elég rossz ötlet volt. Felém fordult, és láttam, hogy könnyesen csillog a szeme.

- Csináltam, de negatív lett. De lehet, hogy még ilyenkor nem kimutatható.

- Te jó ég! Negatív! Akkor miért ijesztgetsz? Mindig védekeztünk, hogy lehetnél terhes? Tudod mit szólnának ehhez a rajongóink? A szüleink?

Ó, jajj, ne! Kiejtettem a számon a végleges mondatot. A végleges sorrendben. Ez egy teszt volt. Én pedig elbuktam. Kíváncsi volt, hogyan reagálnék. De könyörgöm, 21 évesen mit kezdjek egy gyerekkel? De most nem erre volt kíváncsi. Arra, min akadnék ki a legjobban. És a rajongókat megint előrébb helyeztem Nála, és a családjainknál. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, mikor felállt és elrohant, fel az emeletre. Pár másodperc meglepettség után utána mentem. A hálóba zárkózott, így annak az ajtaját kezdtem verni.

- Hagyj békén!-utasított, de nem hagytam abba. Ha törik, ha szakad, meg fog hallgatni.

-Jen, sajnálom. Bocsánat. Kiakasztott, hogy terhes vagy. Ilyenkor nehezen tudok másra gondolni, mint arra, hogy jesszusom, terhes vagy, és 21 éves vagyok. Te meg még 19 se vagy. Nem vagy a feleségem, és azért gondoltam a rajongóinkra, mert féltem attól, hogy elítélnének – csönd. Bingo! Mindig tudom mit kell mondani. Nem tudom, honnan van ilyen érzékem, de örülök, hogy van. Mert különben már párszor szakítottunk volna. Nyílt az ajtó, és egy durcás fejű Jeni lépett ki rajta.

-Hiszek neked. Ez egyszer! - vigyorogva bezártam egy mackóölelésbe.

-Az egyetlen, aki megsértődhet, az én vagyok, mert nem bíztál bennem, és átvertél! De nem haragszom rád, te kis manipulatív dög!-felnevetett és nagy nehezen viszonozta az ölelésem. Boldog voltam a kis győzelmemmel. 

 -Nem megyünk aludni?-ásítottam és engedtem el egyszerre. Bólintott, de mielőtt elmehetett volna, visszarántottam az ölelésembe, és megcsókoltam. Imádok vele csókolózni. Annyira más. Nem kell feltétlenül szexhez kötnöm, vagy csábításnak használnom. Egyszerűen csak jó. Pár perc csókcsata lefolytatása után lezuhanyoztunk és befeküdtünk a puha ágyikóba. Oldalra fordultam, és kinyújtottam a karomat, amire Ő a fejét hajtotta. Mostanában így szoktunk aludni, néha közel húzom magamhoz, néha hagyom a saját helyén. Még mindig imádom a közelségét, és nem tudom mikor fog elmúlni ez a fene nagy szerelem. De örülnék neki, ha kicsit sietne, mert így a turné alatt nem fogom bírni. Főleg, hogy meglátogatni se tudom/tud. Így nagy eséllyel az évfordulónkat Skypeon fogjuk megünnepelni. Fantasztikus!

Nem tudom mennyi lehetett az idő, a nap már felkelt, de még elég alacsonyan szállt. Jenni nem volt mellettem, és a párnán találtam egy papírt.

Elmentem haza! Eminek kell segítenem, vészhelyzet. Tanulnom kell, de ha akarsz, este átjöhetsz és aludhatsz nálam. Szeretlek! Jenni  

Képzelem, milyen vészhelyzet lehet. Ők is most találkoztak, és ha jól tudom Zaynnél töltötték az estét. Aki egész jól bírja a ezt a nincs szex amíg dohányzol játékot. Bár az elején nem hitt nekünk, hogy így könnyebb lesz, igazunk lett. Könnyebben viseli a nikotin megvonást, bár volt pár gyenge pillanat, amikor nekünk kellett meggyőznünk, hogy ne gyújtson rá. De okos fiú volt, és nem tette. És ezzel az egésszel Emi nem csak Zayn-nek, de magának is szerzett pár jó pontot a sztárvilágot kritizáló pletyka rovatok íróinak szemében.

Jenni

Szinte lihegve estem haza. A nappaliban Zayn üldögélt, elég feszülten. Nem foglalkoztam vele sokat, mentem Emihez. Elég siralmas állapotban ült az ágyán. Leültem mellé.

-Mi történt?-simítottam meg a karját.

-Louis vitte már magával WC-re a telefonját?

Hazudjak? Nem. Meglepett a kérdés. Nem kicsit. Egyrészt hülyeségnek tartottam. Másrészt... Komolyan az a baja, hogy Zayn, elvitte. Magával. A telefonját. A WC-re. És én ezért elrohantam Loutól.

-Hát, nem tudom. Nem szoktam nézni.

-Jó. Mit gondolnál, ha elindulna kifelé, majd hirtelen megfordulna, és elvinné a telefonját. És ha megkérdezed, hova megy, azt mondja WC-re?

-Nem tudom-oké, ez tényleg kínos. Mert akkor szoktuk mindenhová magunkkal vinni a telefonunkat, amikor nem akarjuk, hogy kutassanak benne. De Zayn... Pont Zayn... Ő nem lenne képes rá.

-De Zayn magával vitte. Pont ezt csinálta.

-Lemegyek. Beszélek vele!-felálltam, és elindultam lefelé. Azért örülök, hogy nekem nincs szükségem barátnőkre, ha a pasi ügyekkel van gond. Louis megoldja. Tudja mit kell mondania. Zayn meg csak ül, és tördeli a kezét.

-Miért csináltad?

-MIT? Visszajövök a mosdóból, és Emi sírva, üvöltözve kizavar. Mit csináltam?

-Elvitted a telefonodat, mikor WC-re mentél.

-He?- a ledöbbentség az arcán leírhatatlan volt. Felteszem, nem érti, mit jelent.

-Alapban akkor viszed el magaddal a telefont, ha nem akarod, hogy turkáljanak benne. Egyszerűbben. Emi azt hiszi, csalod.

-Mi?-elkezdett nevetni-Csak játszottam rajta!

-Akkor menj fel, és mond el neki-megfogtam a kezét és felhúztam, bár az egész utat végig röhögte. Belökdöstem a szobába.

-Emi. Zayn mondani akar valamit.

-Figyelj!-megfogta a kezét, és közben elővette a telefonját-Előtted sosincsenek titkaim. Tőlem megnézheted minden üzenetemet. Mindent. A képeimet. Bármit. És tudod miért vittem magammal? Játszottam rajta, oké?-felkuncogott, és megbökte orrával barátosném arcát.

-Jó. De miért nem mondtad?-Emi a vállára fektette azt a karját, amit Zayn nem tartott a kezében. Érezvén, rám már nincs szükség lassan kiaraszoltam a szobából, de a csókot még láttam. Bíztató, hogy Zaynben is van remény. Ezen felbuzdulva felhívtam Lout, hogy siessen ide. És hozza a Feláldozhatókat, mert tegnap nem fejeztük be. Szép is az élet!

Érzelmek, satöbbi

Sok mindent mondhatnánk, így szép sorban megyünk. Tudjuk, későn hoztuk a részt, de erre számítani lehet, hiszen mindketten gimnazisták vagyunk. Szóval ilyen a helyzetünk... Nem tudnánk szavakba önteni mennyire sokat jelentetek nekünk. Mint olvasók. Több mint 8000 oldalmegjelenítés. Köszönjük. Kaptunk még egy díjat, ez így a második. Nagyon imádunk Destiny Hope!
Belekezdtünk a fémjelzett Ariel&Emily vagy Emily&Ariel Co-ba, ami aszerint változik, melyikünk a nagyobb ego.... :D Szóval ezzel védjük le a sztorikat amiket írunk, mivel ezekből is több van ám! Kezdjük a már reklámozott Louthan Syklinsonos bloggal, amire talán kicsit gyakrabban szoktam részt hozni (Emily) mint erre. Alapjában egy bonyolult sztori feszkóval meg buzulással. Szüval akit érdekel. Kukkantson be:

I'll Be Your One Thing

Éss amit én írok. Kicsit bonyolult és zavaros lehet első látásra, de minden ki fog forrni rendesen. Louis és Jessica Sykes szerelmi életét vázolja fel. És tele lesz váratlan fordulatokkal. Igen, ez tipikusan olyan történet, amiben a szereplőket csak az író érti, és sajnos az életben az emberek így működnek. Ohh és mindkét fejlécet én alkottam, szóval ahhh de proo vagyok :D(Ariel)

Nem is tudom mit kéne mondanunk. Nagyon nosztalgiázunk mindketten szóval meg kell mondanunk, hogy ez a majdnem egy év, a világot jelentette számunkra. Olyan embereket, és helyzeteket ismertünk meg, amiket talán sose ismertünk volna. Megszámolhatatlan ideig görnyedtünk a gép felett és nevettünk (sokat) azon, hogy hozzuk a részeket, amik így is csak egy kis lapos valamit adnak ki. Egy zavaros kavalkádot, de aki megérti, annak ezer taps. Majd ha lesz erőnk átírunk pár részt - mondjuk az összeset. Illetve még lenne valami. Ennek a blognak lesz folytatása, de még titok róla minden. Szóóval.... Köszönjük a figyelmet *Ariel&Emily Co.
Ezz nagyon kis semmi lett, sorry

61.rész

Január 28.

Louis

Lehet, hogy sokat várok Jennitől, de valamiért mostanában nem vagyunk... jóban. Egyre többet veszekszünk, sok kis hülyeségen. Legutóbb tegnap este vesztünk össze, mikor is éppen készültünk, ömm, ágyba bújni. Megkért, hogy legyek vele kicsit durvább, és mikor én ezt teljesítettem, kikelt magából és elkezdett velem kiabálni. Hogy csak magamra figyelek, ez neki fájt, és amúgy is miért lélegzem. Nincsenek összebújós estéink, minden romantikus megnyilvánulásomat hárította, és van, hogy kinyomja a hívásaimat. Ezzel az egésszel az a baj, hogy mindenki észrevette, hogy baj van. Nem tagadom, rosszul leplezem az érzelmeimet, és ilyenkor nagyon bunkó tudok lenni. Mivel még mindig csak hétvégén találkozhatunk, ma szombat van. Nagyon korán keltem, és Jenni kihűlt helye szomorúvá és dühössé is tett egyszerre. Dühöngve ültem fel, és kiszálltam volna az ágyból, amikor Jen kivágta az ajtót. A kedvenc pólómat viselte, ami rögtön lenyugtatott. Mostanában leszokott a ruháim hordásáról. Egy bögrét tartott a kezében, amit a kezembe nyomott, majd bemászott mellém. Belekortyoltam az italba, és a kávé íze töltötte fel a számat. Pontosan úgy, ahogy én szeretem. Megittam, és nem tudtam mire vélni, ahogy Jenni közben vigyorogva néz rám. Mint valami őrült... rajongó. Sajnálom, de erre nem tudok mit mondani. Ilyet nemhogy mostanában, de sosem csinált! Ül és néz, mint aki még életében nem látott EMBERT! Letettem a bögrémet, és visszafordultam Jenhez. Bűnbánóan lebiggyesztette a száját, és belefészkelte a fejét a nyakamba.

-Sajnálom, hogy tegnap kiabáltam veled. Tudom, nem a te hibád volt. Én kértem valamit és megkaptam. Csak nem tudtam hogyan reagáljak arra, hogy tetszett. Sajnálom, kicsit elbizonytalanodtam-megpuszilta a nyakamat. Ki ez a nő, és mit tett az én Jennimmel? Mert ez nem Ő. Jenni nem kér bocsánatot. Akkor sem, ha egyértelműen az Ő hibája valami. Ez... nem Ő. Tovább puszilgatta a nyakam. A fülemhez hajolt és belesuttogott.

-Talán kicsit jobban tetszett, mint kellett volna-belecsókolt a fülembe, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Ha nem is úgy viselkedik, mint Jen, ugyanúgy megőrjít ez az idegen.  Kiszolgáltatottnak éreztem magam, ahogy végig simít a mellkasomon. Most igazán örülnék neki, ha tegnap este felvettem volna valamit az alsógatyámon kívül. Lassan csókolgatott lefelé, nekem pedig gyorsan járt fel-le  a mellkasom. Jen nem mindig tudja, mikor-mit szabad csinálnia. Ezt például nagyon nem kéne korán reggel csinálnia. Ugyanis már most éreztem, ahogy a kedélyek éledeznek odalent. Felhajolt a számhoz, és lassan hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Utáltam. Utáltam, hogy nem az volt bennem, hogy „a barátnőm korán reggel szeretkezni akar velem, je” hanem inkább a „miért akar egy idegen nő elcsábítani?” érzés volt bennem.

-Jenni, kérlek ne!-ellöktem magamtól. ELLÖKTEM! Ezért kapni fogok a fejemre... Jenni nem kapta meg, amit akart. Szomorúan, szinte könnyesen nézett rám.

-Tudtam, ez a következő fok-elfordult és megtörölte a szemét.

-Milyen következő fok?-értetlenkedtem. Rám nézett, és kiolvastam a tekintetéből, hogyha most engedem magam, akkor minden megoldódott volna. De ehelyett, nekem beszéltetnem kell majd ezt a dilist. Közelebb másztam mellé, erre hátat fordított nekem. Szerencse, hogy nagy az ágyam. Jen szereti az új házam, ahogy én is. Sokat lóg nálam, van, hogy ha a szülei megengedik, nálam tanul. Így arra jövök haza, hogy itt van, és főzött nekem.  Ezermillió kacattal érzékelteti, hogy jelen van az életemben. A fürdőben, a nappaliban, a konyhában, a hálóban. Különös módon nekem ez tetszik.  De térjünk is vissza az eseményre.

-Jenni, mi a baj?-kérdeztem és végig simítottam a hátán. Felfogta a haját, így nem lógott a hátára.

-Semmi-hazudott. Nem meglepő módon.

-Kérlek, mond el nekem!-könyörögtem. Nagyot sóhajtott.

-Sokat veszekszünk-dünnyögte. Egyetértően hümmögtem.

-És nem mondasz el nekem mindent-tette hozzá. Már majdnem folytattam az előző reakciómat, de mégse tettem. Mi?

-Hogy mi van?-nevettem kényszerülten. Ha nem mondanék el mindent, akkor is kiszedné belőlem.

-Ez igaz! És azért utasítottál el, mert már rám untál. Elhidegültél tőlem, és teljesen megértem, ha ezért mást keresel helyettem-ilyeneket életemben nem hallottam a szájából. Mindig Ő volt „A Nő”. Azért kellett, mert nem tudtam megszerezni. Azért nem engedtem el magam mellől, mert szükségem volt az erejére, a magabiztosságára. Rá. És most kiadja a saját maga útját?

-Miért hidegülnék el tőled? Szeretlek Jen! Ezen az se változtathat, ha ráncos, öreg néni leszel. Mert szükségem van rád!-átöleltem, de még mindig karót nyelve ült az ölelésemben.

-Lou, legalább ne hazudj nekem!

-Jenni, ne idegesíts fel!-dühösen morogtam a hátába – Könyörgöm, had tegyelek boldoggá!-sutyorogta.

-Mégis hogy akarnál boldoggá tenni?

-Ügyesen-kuncogtam és meghúzogattam a fogammal a pólót. Felkuncogott. Behúztam az ölembe, és ahogy nekiütközött a mellkasomnak, egy puszit nyomtam a nyakára. Felnevetett és az arcomon viszonozta gesztusomat. Végre megtört a jég, amit maga köré emelt. Beletúrt a hajamba, közben átöleltem a derekát.

-Én is szeretlek Lulu!-nevetett. Nem hallottam még így a nevemet tőle, de megmosolyogtatott a becenév.

-Lulu?-kacarásztam és a fülébe haraptam.

-Az aranyos!-simogatta meg a borostámat.

-Tetszik?-mosolyogtam, és rávillantottam a fogaim. Kimászott az ölemből és letérdelt elém. Az arcomat vizslatta. Végig vezette ujjait a borostámon.

-Hát, kicsit szúr. Néha nem bánnám, ha megborotválkoznál!-felháborodva hápogtam pár sort.

-Nyugi! Tudod, nekem tetszett, mikor veszekedtünk.

-Miért?-kérdésemre nem válaszolt, csak elpirult, és elfordította a fejét. Megfogtam a kezét és ujjait simogatva vártam a válaszra.

-Oké, nem is az, amikor veszekedtünk. Nagyon fel tudsz idegesíteni! Hanem az, amikor utána olyan... furcsán nézel rám, és nem tudok neked ellenállni-elnevettem magam kínos monológjára.

-Szóval bírod a veszekedős szexet.

-Ilyen nem létezik!-tiltakozott vörös fejjel.

-Most már igen! Nem is tudom, mire gondolhattál. Talán arra, hogy jobban bírom, ha dühös vagyok?

-Hagyj békén!-lökött le a hátamra és felpattant. Felöltözött és csatlakoztam a megmozdulásához. A fürdőben még igazítottam magamon egy kicsit. Jen lent volt a nappaliban és otthonosan elterült a fotelban.

-Azért elmondhattad volna, mikor mentek turnézni!-könnyed kijelentése fejbe vágott. Már hetek óta gondolkodom azon, hogy valamit elfelejtettem. Akkor ez volt az. Nem mondtam el, mikor megyünk turnézni.

-Ki mondta el?-húztam a szám rendesen.

-Emi. De nem baj. Megszoktam. Legutóbb is Emi mondta el.

-Jajj, Jenni! Annyira fog hiányozni a lekezelő stílusod - morogtam, és bekapcsoltam a tv-t. Meghitten üldögéltünk. Én Jen lábát simogattam és meccset néztem, Jen pedig a telefonját bűvölte. Ezzel napokat el tudnék tölteni. Nincs körülöttünk senki, nem kell beszélgetnünk, csak egyszerűen ott vagyunk egymásnak. Nem kell tettetnünk semmit, nem zavarunk senkit. Ülünk, és tudjuk, hogy összetartozunk.

-El kéne mondani a szüleimnek, hogy összeköltözünk-jegyezte meg Jenni. Annak ellenére, hogy Isaac egyre jobban van velem, ettől félek. Mert Jenni csak 18, én pedig 21 vagyok. Ez kemény 3 év, bármit is teszünk. És ha nekünk nem is, nekik biztosan számítani fog. Elmentem focizni Isaackel, és azt mondta, neki kicsit sok a három év, ami köztünk van. Sajnos ez ellen nem sokat tehetek.

-Louis, nem azt mondtad, hogy ma meglátogat a húgod?-szólalt meg Jenni másodszorra. Oh, basszus Mindig mindent elfelejtek!

-De! Úristen, mennyi az idő?-pattantam fel.

-Nyugi! Csak 10 van.

-Fél 11-kor jön a vonat. Jössz?-költői kérdésemre igennel válaszolt. Fénysebességgel öltöztünk át otthoni ruhából valami utcaira, és sietni próbáltunk a pályaudvarra. De persze London a forgalmi dugók fővárosa. Főleg, hogy fél 11 volt, mikor beértünk a városba.

-Felhívom hogy várjon-már kutattam volna a telefonom után, de Jen megállított.

-Hagyd, majd én! Te vezess!-felhívta Lottiet. A vonat is késik. Istene velem van ma! Nem akartam, hogy bárki lássa, milyen rosszban vagyok Jennel. Főleg a családom ne! Mindenki elkezdene okoskodni. Az nem hiányzik. Fél 12-re oda is értünk. Belevetettük magunkat a pályaudvar nyüzsgésébe, és a 8-as vágánynál kezdtük keresni Lottiet. Meg is találtuk, és boldogan ölelgettem meg a húgocskámat. Azért jött fel Londonba, hogy pár itteni barátnőjével találkozzon. És persze rejtett kémként, aki arra hívatott, hogy az otthoniakat diszkréten tájékoztassa mindenről, ami velem és a közelemben történik.

-Hiányoztok-mormogtam a fülébe.

-Te is nekünk-még pár pillanatig magamhoz szorítottam, majd elengedtem. Jenninek is köszönt. Megfogtam a bőröndjét, a máik kezemmel pedig Jen kezét fogtam. Most viszonylag gyorsan haza értünk. Otthon kiosztottam a vendégszobámat Lott-nak, Jen pedig lement ebédet csinálni. 3-kor ültünk le enni.

-És, mi újság veletek?-kérdezte, szinte mellékesen Lottie, miközben a Jenni által készített ételt turkálta. Néha én sem vagyok biztos benne, miket csinál Jenni, de már csak elfogadom és megeszem. A végén úgy is mindig finom.

-Semmi különös. Csak összefogunk költözni-már csak egy vállrándítás hiányzott volna a hangom mellé.  Lottie majdnem félre nyelt.

-Hogy mi?

-Októberben. Vagy szeptemberben. Attól függ-mosolygott Lottiera, majd rám Jen.

-Ez... Gratuálok!-Lottie megilletődött kicsit. Megfogtam Jen asztalon lévő kezét. Néha csak kedvem van fogni a kezét, vagy csak hozzáérni valahol. Furcsa, de így van.  Tovább beszélgettünk mindenféle dolgokról. A suliról, a bandáról, Jenniről. Egészen estig. Hat felé járhatott az idő, mikor is felmentünk. Körbevezettem Lottiet, és befészkeltük magunkat Jennel a szobámba. Csókolóztunk, mint minden jó gyerek. Komolyan elveszi az eszemet ez a lány! Egyszerűen nem bírok magammal a közelében. H rajtam múlna, már nem lenne rajtunk ruha, de Jen kikötötte, hogy Ő úgy nem hajlandó csinálni, hogy a húgom itt van. Amit megértek, mert Jenni enyhén szólva szereti kiengedni a hangját.

-Ömm... Bocsi a zavarásért!-hallottam meg a húgom hangját-Csak Jennivel szeretnék beszélni-mosolygott halványan.

-Mondjad!-mosolygott rá Jen.

-Ömm, négyszemközt szeretném-húzta el a száját. Ó, női gondok...

-Megyek-nyomott egy csókot a számra, majd eltűnt a húgommal.

Jenni

Követtem Lottiet a szobába, ahol Lou elhelyezte. Leült az ágyra, és hebegve belekezdett.

-Sajnálom, hogy megzavartalak titeket, csak beszélnem kell valakivel.

-Persze.

-Szóval. Nem csak Lou miatt jöttem Londonba, hanem mert a barátom is itt van-szóval erről fúj a szél. Elmosolyodtam, és bíztattam, hogy folytassa.

-És arra gondoltam, hogy...-lesütötte a szemét.

-Értem. Szeretnél vele kettesben lenni, igaz?-közelebb ültem hozzá.

-Igen, olyasmi... Csak nem érzem magam felkészültnek magam rá-bólogatott.

-Nem muszáj megtenned. Ezt senki nem kötelezheti. Az utolsó pillanatban is megteheted azt, hogy visszalépsz. Ez a te döntésed. A lényeg, hogy ne érezd kényszernek.

-Nem érzem annak. Mert szeretem, és mindennél többet jelentene, ha vele tölthetném az első olyan estémet.

-És miért hozzám fordulsz ezzel?-túl kíváncsi voltam ennek a kérdésnek elrejtéséhez.

-Mert a szüleimmel erről nem akarok beszélni, a húgaimmal nem tudnék, a barátnőim nem tudnak segíteni, így csak hozzád fordulhattam. Louis pedig egyértelműen nem jöhet szóba, mert Ő a bátyám, és fiú.

-Értem. Ha tényleg annyira szereted, amennyire mondod, nincs akadálya. A lényeg, hogy ne kényszer legyen. És csak akkor tedd meg, ha valahogy érzékelteti, Ő is úgy szeret téged, ahogy te Őt.

-Te nem féltél?-láttam rajta, ezt túl soknak tartja, és nem akar kényelmetlen helyzetet teremteni.

-Dehogynem! Csak nekem olyan nővéreim vannak, akikkel a félelmemet nem tudtam megértetni. Emi pedig... Istenem, Emi pedig erről nem beszél! Még ha tanácsot kértem volna, akkor se adott volna, mert szégyenlős, és tiszteli a magánéletüket. Így senkim nem volt. Talán az egyetlen ember Bianka volt, aki egy picit segített. De nem sokat. Ez az egész igazából a fiún múlik. Fájni fog, azt nem mondom. De... Megéri. Főleg mert utána mindennél erősebb lesz köztetek a kapocs.

- Szóval neked nálunk volt az első?-képedt el. Vele együtt én is.

-MI? Ezt honnan tudod?

-Csak... Nagyon sajnálom, csak Louis szobájában hagytam a telefontöltőmet és el akartam vinni. Nagyon nagy volt a csend, azt hittem alszotok ezért benyitottam. De amikor megláttalak titeket az ágyon, meggondoltam magam...-elvörösödött. Én is. Nem igazán voltam felkészülve egy ilyen helyzetre.

-Ohh... értem.-csend keletkezett. Utálom a csöndet.

-Szóval... ez a te döntésed, csak védekezzetek. Ez fontos. És... Hagyd, hogy történjen, aminek kell.

-Köszönöm Jenni!-átölelt, amit lassan viszonoztam.

-Szívesen-motyogtam. Még mindig azon kattog az agyam, hogy mikor nyitott be.

-Lou szerencsés, hogy ilyen barátnője van. Nem érdemli meg-nevetett. Elköszöntünk egymástól és elvonultunk. Befeküdtem Lou mellé, aki fél álomban hozzám bújt.

-Mi történt?

-Semmi. Csak beszélgettünk.

-Miről?

-Mindegy. Csajos dolgok. Te észrevetted, amikor nálatok benyitott?

-Igen-motyogott, és még erősebben magához szorított.

-Mi? És nem is mondtad? Mikor?

-Ha én hallottam, de te nem, szerinted mikor volt?-Úristen...  Pár perc múlva Lou aludt. Én pedig azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy el kellene mondanom neki, Lottie mire készül. De nem. Ez nem olyan dolog, amiről egy báttynak tudnia kell.