Érzelmek, satöbbi

Sok mindent mondhatnánk, így szép sorban megyünk. Tudjuk, későn hoztuk a részt, de erre számítani lehet, hiszen mindketten gimnazisták vagyunk. Szóval ilyen a helyzetünk... Nem tudnánk szavakba önteni mennyire sokat jelentetek nekünk. Mint olvasók. Több mint 8000 oldalmegjelenítés. Köszönjük. Kaptunk még egy díjat, ez így a második. Nagyon imádunk Destiny Hope!
Belekezdtünk a fémjelzett Ariel&Emily vagy Emily&Ariel Co-ba, ami aszerint változik, melyikünk a nagyobb ego.... :D Szóval ezzel védjük le a sztorikat amiket írunk, mivel ezekből is több van ám! Kezdjük a már reklámozott Louthan Syklinsonos bloggal, amire talán kicsit gyakrabban szoktam részt hozni (Emily) mint erre. Alapjában egy bonyolult sztori feszkóval meg buzulással. Szüval akit érdekel. Kukkantson be:

I'll Be Your One Thing

Éss amit én írok. Kicsit bonyolult és zavaros lehet első látásra, de minden ki fog forrni rendesen. Louis és Jessica Sykes szerelmi életét vázolja fel. És tele lesz váratlan fordulatokkal. Igen, ez tipikusan olyan történet, amiben a szereplőket csak az író érti, és sajnos az életben az emberek így működnek. Ohh és mindkét fejlécet én alkottam, szóval ahhh de proo vagyok :D(Ariel)

Nem is tudom mit kéne mondanunk. Nagyon nosztalgiázunk mindketten szóval meg kell mondanunk, hogy ez a majdnem egy év, a világot jelentette számunkra. Olyan embereket, és helyzeteket ismertünk meg, amiket talán sose ismertünk volna. Megszámolhatatlan ideig görnyedtünk a gép felett és nevettünk (sokat) azon, hogy hozzuk a részeket, amik így is csak egy kis lapos valamit adnak ki. Egy zavaros kavalkádot, de aki megérti, annak ezer taps. Majd ha lesz erőnk átírunk pár részt - mondjuk az összeset. Illetve még lenne valami. Ennek a blognak lesz folytatása, de még titok róla minden. Szóóval.... Köszönjük a figyelmet *Ariel&Emily Co.
Ezz nagyon kis semmi lett, sorry

61.rész

Január 28.

Louis

Lehet, hogy sokat várok Jennitől, de valamiért mostanában nem vagyunk... jóban. Egyre többet veszekszünk, sok kis hülyeségen. Legutóbb tegnap este vesztünk össze, mikor is éppen készültünk, ömm, ágyba bújni. Megkért, hogy legyek vele kicsit durvább, és mikor én ezt teljesítettem, kikelt magából és elkezdett velem kiabálni. Hogy csak magamra figyelek, ez neki fájt, és amúgy is miért lélegzem. Nincsenek összebújós estéink, minden romantikus megnyilvánulásomat hárította, és van, hogy kinyomja a hívásaimat. Ezzel az egésszel az a baj, hogy mindenki észrevette, hogy baj van. Nem tagadom, rosszul leplezem az érzelmeimet, és ilyenkor nagyon bunkó tudok lenni. Mivel még mindig csak hétvégén találkozhatunk, ma szombat van. Nagyon korán keltem, és Jenni kihűlt helye szomorúvá és dühössé is tett egyszerre. Dühöngve ültem fel, és kiszálltam volna az ágyból, amikor Jen kivágta az ajtót. A kedvenc pólómat viselte, ami rögtön lenyugtatott. Mostanában leszokott a ruháim hordásáról. Egy bögrét tartott a kezében, amit a kezembe nyomott, majd bemászott mellém. Belekortyoltam az italba, és a kávé íze töltötte fel a számat. Pontosan úgy, ahogy én szeretem. Megittam, és nem tudtam mire vélni, ahogy Jenni közben vigyorogva néz rám. Mint valami őrült... rajongó. Sajnálom, de erre nem tudok mit mondani. Ilyet nemhogy mostanában, de sosem csinált! Ül és néz, mint aki még életében nem látott EMBERT! Letettem a bögrémet, és visszafordultam Jenhez. Bűnbánóan lebiggyesztette a száját, és belefészkelte a fejét a nyakamba.

-Sajnálom, hogy tegnap kiabáltam veled. Tudom, nem a te hibád volt. Én kértem valamit és megkaptam. Csak nem tudtam hogyan reagáljak arra, hogy tetszett. Sajnálom, kicsit elbizonytalanodtam-megpuszilta a nyakamat. Ki ez a nő, és mit tett az én Jennimmel? Mert ez nem Ő. Jenni nem kér bocsánatot. Akkor sem, ha egyértelműen az Ő hibája valami. Ez... nem Ő. Tovább puszilgatta a nyakam. A fülemhez hajolt és belesuttogott.

-Talán kicsit jobban tetszett, mint kellett volna-belecsókolt a fülembe, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Ha nem is úgy viselkedik, mint Jen, ugyanúgy megőrjít ez az idegen.  Kiszolgáltatottnak éreztem magam, ahogy végig simít a mellkasomon. Most igazán örülnék neki, ha tegnap este felvettem volna valamit az alsógatyámon kívül. Lassan csókolgatott lefelé, nekem pedig gyorsan járt fel-le  a mellkasom. Jen nem mindig tudja, mikor-mit szabad csinálnia. Ezt például nagyon nem kéne korán reggel csinálnia. Ugyanis már most éreztem, ahogy a kedélyek éledeznek odalent. Felhajolt a számhoz, és lassan hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Utáltam. Utáltam, hogy nem az volt bennem, hogy „a barátnőm korán reggel szeretkezni akar velem, je” hanem inkább a „miért akar egy idegen nő elcsábítani?” érzés volt bennem.

-Jenni, kérlek ne!-ellöktem magamtól. ELLÖKTEM! Ezért kapni fogok a fejemre... Jenni nem kapta meg, amit akart. Szomorúan, szinte könnyesen nézett rám.

-Tudtam, ez a következő fok-elfordult és megtörölte a szemét.

-Milyen következő fok?-értetlenkedtem. Rám nézett, és kiolvastam a tekintetéből, hogyha most engedem magam, akkor minden megoldódott volna. De ehelyett, nekem beszéltetnem kell majd ezt a dilist. Közelebb másztam mellé, erre hátat fordított nekem. Szerencse, hogy nagy az ágyam. Jen szereti az új házam, ahogy én is. Sokat lóg nálam, van, hogy ha a szülei megengedik, nálam tanul. Így arra jövök haza, hogy itt van, és főzött nekem.  Ezermillió kacattal érzékelteti, hogy jelen van az életemben. A fürdőben, a nappaliban, a konyhában, a hálóban. Különös módon nekem ez tetszik.  De térjünk is vissza az eseményre.

-Jenni, mi a baj?-kérdeztem és végig simítottam a hátán. Felfogta a haját, így nem lógott a hátára.

-Semmi-hazudott. Nem meglepő módon.

-Kérlek, mond el nekem!-könyörögtem. Nagyot sóhajtott.

-Sokat veszekszünk-dünnyögte. Egyetértően hümmögtem.

-És nem mondasz el nekem mindent-tette hozzá. Már majdnem folytattam az előző reakciómat, de mégse tettem. Mi?

-Hogy mi van?-nevettem kényszerülten. Ha nem mondanék el mindent, akkor is kiszedné belőlem.

-Ez igaz! És azért utasítottál el, mert már rám untál. Elhidegültél tőlem, és teljesen megértem, ha ezért mást keresel helyettem-ilyeneket életemben nem hallottam a szájából. Mindig Ő volt „A Nő”. Azért kellett, mert nem tudtam megszerezni. Azért nem engedtem el magam mellől, mert szükségem volt az erejére, a magabiztosságára. Rá. És most kiadja a saját maga útját?

-Miért hidegülnék el tőled? Szeretlek Jen! Ezen az se változtathat, ha ráncos, öreg néni leszel. Mert szükségem van rád!-átöleltem, de még mindig karót nyelve ült az ölelésemben.

-Lou, legalább ne hazudj nekem!

-Jenni, ne idegesíts fel!-dühösen morogtam a hátába – Könyörgöm, had tegyelek boldoggá!-sutyorogta.

-Mégis hogy akarnál boldoggá tenni?

-Ügyesen-kuncogtam és meghúzogattam a fogammal a pólót. Felkuncogott. Behúztam az ölembe, és ahogy nekiütközött a mellkasomnak, egy puszit nyomtam a nyakára. Felnevetett és az arcomon viszonozta gesztusomat. Végre megtört a jég, amit maga köré emelt. Beletúrt a hajamba, közben átöleltem a derekát.

-Én is szeretlek Lulu!-nevetett. Nem hallottam még így a nevemet tőle, de megmosolyogtatott a becenév.

-Lulu?-kacarásztam és a fülébe haraptam.

-Az aranyos!-simogatta meg a borostámat.

-Tetszik?-mosolyogtam, és rávillantottam a fogaim. Kimászott az ölemből és letérdelt elém. Az arcomat vizslatta. Végig vezette ujjait a borostámon.

-Hát, kicsit szúr. Néha nem bánnám, ha megborotválkoznál!-felháborodva hápogtam pár sort.

-Nyugi! Tudod, nekem tetszett, mikor veszekedtünk.

-Miért?-kérdésemre nem válaszolt, csak elpirult, és elfordította a fejét. Megfogtam a kezét és ujjait simogatva vártam a válaszra.

-Oké, nem is az, amikor veszekedtünk. Nagyon fel tudsz idegesíteni! Hanem az, amikor utána olyan... furcsán nézel rám, és nem tudok neked ellenállni-elnevettem magam kínos monológjára.

-Szóval bírod a veszekedős szexet.

-Ilyen nem létezik!-tiltakozott vörös fejjel.

-Most már igen! Nem is tudom, mire gondolhattál. Talán arra, hogy jobban bírom, ha dühös vagyok?

-Hagyj békén!-lökött le a hátamra és felpattant. Felöltözött és csatlakoztam a megmozdulásához. A fürdőben még igazítottam magamon egy kicsit. Jen lent volt a nappaliban és otthonosan elterült a fotelban.

-Azért elmondhattad volna, mikor mentek turnézni!-könnyed kijelentése fejbe vágott. Már hetek óta gondolkodom azon, hogy valamit elfelejtettem. Akkor ez volt az. Nem mondtam el, mikor megyünk turnézni.

-Ki mondta el?-húztam a szám rendesen.

-Emi. De nem baj. Megszoktam. Legutóbb is Emi mondta el.

-Jajj, Jenni! Annyira fog hiányozni a lekezelő stílusod - morogtam, és bekapcsoltam a tv-t. Meghitten üldögéltünk. Én Jen lábát simogattam és meccset néztem, Jen pedig a telefonját bűvölte. Ezzel napokat el tudnék tölteni. Nincs körülöttünk senki, nem kell beszélgetnünk, csak egyszerűen ott vagyunk egymásnak. Nem kell tettetnünk semmit, nem zavarunk senkit. Ülünk, és tudjuk, hogy összetartozunk.

-El kéne mondani a szüleimnek, hogy összeköltözünk-jegyezte meg Jenni. Annak ellenére, hogy Isaac egyre jobban van velem, ettől félek. Mert Jenni csak 18, én pedig 21 vagyok. Ez kemény 3 év, bármit is teszünk. És ha nekünk nem is, nekik biztosan számítani fog. Elmentem focizni Isaackel, és azt mondta, neki kicsit sok a három év, ami köztünk van. Sajnos ez ellen nem sokat tehetek.

-Louis, nem azt mondtad, hogy ma meglátogat a húgod?-szólalt meg Jenni másodszorra. Oh, basszus Mindig mindent elfelejtek!

-De! Úristen, mennyi az idő?-pattantam fel.

-Nyugi! Csak 10 van.

-Fél 11-kor jön a vonat. Jössz?-költői kérdésemre igennel válaszolt. Fénysebességgel öltöztünk át otthoni ruhából valami utcaira, és sietni próbáltunk a pályaudvarra. De persze London a forgalmi dugók fővárosa. Főleg, hogy fél 11 volt, mikor beértünk a városba.

-Felhívom hogy várjon-már kutattam volna a telefonom után, de Jen megállított.

-Hagyd, majd én! Te vezess!-felhívta Lottiet. A vonat is késik. Istene velem van ma! Nem akartam, hogy bárki lássa, milyen rosszban vagyok Jennel. Főleg a családom ne! Mindenki elkezdene okoskodni. Az nem hiányzik. Fél 12-re oda is értünk. Belevetettük magunkat a pályaudvar nyüzsgésébe, és a 8-as vágánynál kezdtük keresni Lottiet. Meg is találtuk, és boldogan ölelgettem meg a húgocskámat. Azért jött fel Londonba, hogy pár itteni barátnőjével találkozzon. És persze rejtett kémként, aki arra hívatott, hogy az otthoniakat diszkréten tájékoztassa mindenről, ami velem és a közelemben történik.

-Hiányoztok-mormogtam a fülébe.

-Te is nekünk-még pár pillanatig magamhoz szorítottam, majd elengedtem. Jenninek is köszönt. Megfogtam a bőröndjét, a máik kezemmel pedig Jen kezét fogtam. Most viszonylag gyorsan haza értünk. Otthon kiosztottam a vendégszobámat Lott-nak, Jen pedig lement ebédet csinálni. 3-kor ültünk le enni.

-És, mi újság veletek?-kérdezte, szinte mellékesen Lottie, miközben a Jenni által készített ételt turkálta. Néha én sem vagyok biztos benne, miket csinál Jenni, de már csak elfogadom és megeszem. A végén úgy is mindig finom.

-Semmi különös. Csak összefogunk költözni-már csak egy vállrándítás hiányzott volna a hangom mellé.  Lottie majdnem félre nyelt.

-Hogy mi?

-Októberben. Vagy szeptemberben. Attól függ-mosolygott Lottiera, majd rám Jen.

-Ez... Gratuálok!-Lottie megilletődött kicsit. Megfogtam Jen asztalon lévő kezét. Néha csak kedvem van fogni a kezét, vagy csak hozzáérni valahol. Furcsa, de így van.  Tovább beszélgettünk mindenféle dolgokról. A suliról, a bandáról, Jenniről. Egészen estig. Hat felé járhatott az idő, mikor is felmentünk. Körbevezettem Lottiet, és befészkeltük magunkat Jennel a szobámba. Csókolóztunk, mint minden jó gyerek. Komolyan elveszi az eszemet ez a lány! Egyszerűen nem bírok magammal a közelében. H rajtam múlna, már nem lenne rajtunk ruha, de Jen kikötötte, hogy Ő úgy nem hajlandó csinálni, hogy a húgom itt van. Amit megértek, mert Jenni enyhén szólva szereti kiengedni a hangját.

-Ömm... Bocsi a zavarásért!-hallottam meg a húgom hangját-Csak Jennivel szeretnék beszélni-mosolygott halványan.

-Mondjad!-mosolygott rá Jen.

-Ömm, négyszemközt szeretném-húzta el a száját. Ó, női gondok...

-Megyek-nyomott egy csókot a számra, majd eltűnt a húgommal.

Jenni

Követtem Lottiet a szobába, ahol Lou elhelyezte. Leült az ágyra, és hebegve belekezdett.

-Sajnálom, hogy megzavartalak titeket, csak beszélnem kell valakivel.

-Persze.

-Szóval. Nem csak Lou miatt jöttem Londonba, hanem mert a barátom is itt van-szóval erről fúj a szél. Elmosolyodtam, és bíztattam, hogy folytassa.

-És arra gondoltam, hogy...-lesütötte a szemét.

-Értem. Szeretnél vele kettesben lenni, igaz?-közelebb ültem hozzá.

-Igen, olyasmi... Csak nem érzem magam felkészültnek magam rá-bólogatott.

-Nem muszáj megtenned. Ezt senki nem kötelezheti. Az utolsó pillanatban is megteheted azt, hogy visszalépsz. Ez a te döntésed. A lényeg, hogy ne érezd kényszernek.

-Nem érzem annak. Mert szeretem, és mindennél többet jelentene, ha vele tölthetném az első olyan estémet.

-És miért hozzám fordulsz ezzel?-túl kíváncsi voltam ennek a kérdésnek elrejtéséhez.

-Mert a szüleimmel erről nem akarok beszélni, a húgaimmal nem tudnék, a barátnőim nem tudnak segíteni, így csak hozzád fordulhattam. Louis pedig egyértelműen nem jöhet szóba, mert Ő a bátyám, és fiú.

-Értem. Ha tényleg annyira szereted, amennyire mondod, nincs akadálya. A lényeg, hogy ne kényszer legyen. És csak akkor tedd meg, ha valahogy érzékelteti, Ő is úgy szeret téged, ahogy te Őt.

-Te nem féltél?-láttam rajta, ezt túl soknak tartja, és nem akar kényelmetlen helyzetet teremteni.

-Dehogynem! Csak nekem olyan nővéreim vannak, akikkel a félelmemet nem tudtam megértetni. Emi pedig... Istenem, Emi pedig erről nem beszél! Még ha tanácsot kértem volna, akkor se adott volna, mert szégyenlős, és tiszteli a magánéletüket. Így senkim nem volt. Talán az egyetlen ember Bianka volt, aki egy picit segített. De nem sokat. Ez az egész igazából a fiún múlik. Fájni fog, azt nem mondom. De... Megéri. Főleg mert utána mindennél erősebb lesz köztetek a kapocs.

- Szóval neked nálunk volt az első?-képedt el. Vele együtt én is.

-MI? Ezt honnan tudod?

-Csak... Nagyon sajnálom, csak Louis szobájában hagytam a telefontöltőmet és el akartam vinni. Nagyon nagy volt a csend, azt hittem alszotok ezért benyitottam. De amikor megláttalak titeket az ágyon, meggondoltam magam...-elvörösödött. Én is. Nem igazán voltam felkészülve egy ilyen helyzetre.

-Ohh... értem.-csend keletkezett. Utálom a csöndet.

-Szóval... ez a te döntésed, csak védekezzetek. Ez fontos. És... Hagyd, hogy történjen, aminek kell.

-Köszönöm Jenni!-átölelt, amit lassan viszonoztam.

-Szívesen-motyogtam. Még mindig azon kattog az agyam, hogy mikor nyitott be.

-Lou szerencsés, hogy ilyen barátnője van. Nem érdemli meg-nevetett. Elköszöntünk egymástól és elvonultunk. Befeküdtem Lou mellé, aki fél álomban hozzám bújt.

-Mi történt?

-Semmi. Csak beszélgettünk.

-Miről?

-Mindegy. Csajos dolgok. Te észrevetted, amikor nálatok benyitott?

-Igen-motyogott, és még erősebben magához szorított.

-Mi? És nem is mondtad? Mikor?

-Ha én hallottam, de te nem, szerinted mikor volt?-Úristen...  Pár perc múlva Lou aludt. Én pedig azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy el kellene mondanom neki, Lottie mire készül. De nem. Ez nem olyan dolog, amiről egy báttynak tudnia kell.